Farkasverem

István öcsémre emlékezvén

Pajtánk előtt állok hófelhőt nézve,
Öcsémet várom csöndes beszédre.
 

Gondtól redős arca barázdált láva, --
Kétkedő szemmel néz a világba.
 

Borostája őszes, mint kusza permet
felém fordul --, hogy beléremegek.
 

A felhőkre tekint, mintha keresne,
Kis fényt a roskadt pajta-keretbe:
 

Többezer napját rabolták az évek,
Hét lakatolt nyár --, csontjába égett!
 

Érzem, mondani szeretne valamit…
Aztán csak legyint. Nincs már benne hit?!
 

Szorong bennünk megannyi vádaskodás,
Jégostor súlyú e találkozás.
 

Zsákutca-sorsunk, nyirkos farkasverem:
S halkan szól: – janink, koccintsál velem! –
 

Kertünk alján vonyít az öreg kutya;
Bent már készül mindkettőnk batyuja: --
 

S a hunyorgó kakas a pajta előtt,
Kikukorékol két menekülőt…
 

S fölöttünk átnézve, mint lét csavargón,
Anyánk lép ki a vén konyhaajtón.
 

/Barcs, 1964. május 05./