Egy új tavasz elé

A decemberi fagyok még dér-ruhában járnak,
köntösbe bújt remény tárja karjait felém.
Csupasz fák tövében didergő, csonka árnyak
új tavaszt várnak a szunnyadó lét csönd-peremén.
 

Újjászületni vágyom már én is úgy e Földre,
ahogy a szirmok bontanak új illatokat.
Lélek-színekben pompázva fényleni végre –
kérges múlt alatt hagyva a véres korbácsokat,
 

vagy szabadon engedni mind, mi gyötört és kínzott,
mert szűkülő időmben lassan elfogy a tér...
Talán a nyomor falaiból rám táblázott
részvét egyszer majd beteljesítő kincseket ér.
 

Ha hátat fordítanék e vajúdó világnak,
nem látnám siratva, mi az, mit szégyellni kell.
Kényszerű vaksággal temetném a hibákat,
s nem láttathatnék a szavak vádló szemeivel.
 

Remélek hát kegyelmet, és ringatok szerelmet,
álmokat hordozok haldokló koldusokért...
Éjeket virrasztva gyónom meg vétkeimet,
s a tavaszba simítom tört létem csönd-peremét.