Világtalanul
Beküldte Amarilla - 2015, március 30 - 19:04
Ősz aggastyán roskadtan ül,
mintha ugyan vándorolna, keze botjára feszül.
Béklyója láthatatlan, röghöz van kötve.
A vakság az, ami összegömbölyödve
kényszeríti ágyba, székbe.
Otthona helyett Otthonban van, vendégségben.
Hiszen idegen a szoba, a szó, az étel,
egyformán fekete a nappal és az éjjel.
Kilencven nyarat, telet látott.
Retinába égett emlékek molyrágott
képei elevenednek sorra:
a régi ház, elöl a konyha, a szoba.
Az asztal előtt sámli, balra a kályha.
A falon szép keretben, a hímzett mályva.
Szinte látja, ott nem tévedne el soha,
de vakon egyedül nem maradhat, szólt a mostoha
ítélet.
A puszta lét semmivé lett.
Ugyan a szív még dobog,
s a láb is hűen vánszorog.
Fülének barátai a halk neszek.
De a szemek, a vaksi szemek
segédei lesznek
majd az enyészetnek.
Hozzászólások
hzsike
2015, március 30 - 19:06
Permalink
Kedves
Kedves Amarilla!
Szerkesztőségünk nevében szeretettel gratulálok, versed Parnasszusra kerüléséhez.
Érezd jól magad itt köztünk.
Zsike :)
Amarilla
2015, április 1 - 10:52
Permalink
Drága Zsike, köszönöm szépen!
Drága Zsike, köszönöm szépen! :)
Szeretettel: Heni
Bieber Mária
2015, április 1 - 12:22
Permalink
Egy öregkori vakság miatt
Egy öregkori vakság miatt idősek otthonába került ember szomorú sorsáról olvasunk versedben. Megindítóan szép, ahogy előbb az ősz ember jelenét rajzolod elénk, majd az ő emlékezetében élő, családi otthonát. Szép az is, ahogy írod, a vaksi szemek már az enyészet felé viszik sorsát.
Gratulálok versedhez.
Bieber Mária
(Hespera)