Úton
Sorsodból kiszakítottál engem,
és rám ordítottál, hogy:”Nem szeretsz!”
Harsogtad fülembe szakadatlan,
gyűlölt lomjaid közé eltemetsz.
Véznaságom lökött egyet rajtam,
vittek ágyukba mámorok, kéjek,
míg méltóságom alá görnyedtem,
rágta életem hatalmas féreg.
„Ébredj, torz, magad-utánzó ember!
Elég!" - tükrömből förmed a való -
szeretők ajkán fel nem oldoz csók.
„Hűtlen imádért léted csak csaló!"
Kapcába csavartam a lábad és
bele az álmaim, hogy meg ne fázz.
Bús jajongó lettem, szívem féltőn
utánad kiált: „Magadra vigyázz!”
Nem vezet eléd hangzatos szózat,
hamis tézis, vagy faragott grádics,
szótlanul tűröm az elbukást, és
új virágot bont mezőn a kákics.
Alázatom kér magasságos ég,
„Nyílj meg!”- mikor bevégeztem utam.
Húsomat tépjék bár hiénák szét,
lelkemnek adj menedéket Uram!
Hozzászólások
Weinberger
2011, november 26 - 20:58
Permalink
Úgy emlékszem, hgy az eredeti
Úgy emlékszem, hgy az eredeti változat mindössze két szövegtömbre volt tagolva, nem voltak négysoros, félrímes versszakok. Ezt a mostanit tehát nem javításnak, hanem inkább a téma variálásának gondolnám, amit előnynek érzek. A jóval több rím nem (vagy talán csak alig) gyengített a mondandó gördülékenységén. A szintet illetően elfogadom a többségi döntést.
Zajácz Edina
2011, november 26 - 22:03
Permalink
Nagyon köszönöm :)
Nagyon köszönöm :)