Ius primae noctis

Ma még
a délutánnal flörtölt,
rózsaszínűre rúzsozta a száját,
s habos kékbe öltözött
a bakfist játszó ég.
De
hamar szürkére mázolta Őt
- hideg köpenyéből
árnykezét kinyújtva -
a lopakodó sötétség.
A délutáni csekély lárma
- mi egy-egy rigó,
s cinke civakodása -
a fagyalon
megszakadt egycsapásra.
Néma csend ült a fákra.
Csak a hold karikája gurul az égen,
s bevilágítja dermesztő fénnyel,
a gubbasztó, guggoló tájat,
de nincsen bocsánat.
A koronák maradék hajába markol,
s a sok zörgő, pörgő levél
csontváza
jajongva útra kél,
ahogy felkapja,
majd ledobja Őket
a feltámadt szél.
Tél lesz megint.
Fáradt és öreg,
de ágyába löki a természetet.
" Ius primae noctis."
Hideg az ágya,
a végtagjai,
s foghíjas a szája,
de
az érett,
mézillatú zamatos ősz
húsába vájja.