Realizmus a költészetben

 

 

   Van Martin Opitznak egy Elégia című verse. Huszonnyolc sor; ebből huszonhét mesterien kezelt közhely. A nap leszállt, mondja a költő, a világ nyugodni tér, én azonban nem alhatom: egyre csak virrasztok, és emésztem magamat szorongó szerelmemben; sírok, miközben kedvesem békén pihen. Úgy vagyok, mint Pán, ha látja az édesen szunnyadó nimfákat: míg azok mit sem sejtve szenderegnek, ő "jár-kel, sóhajtozik, kiált jajongva, fájón", hegyet-völgyet felver panaszával; de szavára csak a visszhang válaszol. "Így alszol, életem, míg én esengek árván - mondja a költő - , te pihensz, én meg virrasztok, míg csak el nem jön, és le nem csap rám a halál."

Így a huszonhét sor. Nagyon szépen, behízelgő szomorúsággal, varázsos holdfény-ragyogással; a maga nemében így is remekmű. Annak a közhelyekből építkező verstechnikának a remeke, amelyet voltaképpen az igazi költői művészetnek tartottak, míg a romantika a művésziség mértékévé az egyéniséget nem tette.

   Így a huszonhét sor.

   A huszonnyolcadikban váratlanul történt valami.

   A Múzsa edig is ott állt Opitz mellett; puha kézzel simogatta a homlokát. Most váratlanul belemarkol a szívébe. Kifreccsent egy csöpp vért a papirosra. A márványsimaságú közhelyek után egy csöpp igazi valóságot. Egy sikoly csap föl, és fölvisszhangzik rá a megelőző huszonhét sor. Egy helyhatározó egyszerre csak odaszögezi egy igazi küszöbre ezt az egész pallérozott fájdalmat, ezt az egész, Astaria után való könnyes epekedést.Rögzíti a világban. Lerántja a verset a valóságba, és fölemeli vele az örökkévalóságba.

Míg csak le nem csap rám a halál, írja a költő, illendően és szabályosan. Úgy, ahogyan a szerelmes költőnek, a meghallgatást nem nyerő Pánnak a halálért epekednie kell. S akkor odaveti utána, verset záró sornak, egy mellékmondatban: " Auf den ich sehnlich wart allhir bei deiner Tür."

Nem akárhol. Nem Pán hegyei-völgyei között. Nem holmi nimfát-látott forrásnál.

   Itt. Ezen a szent helyen. A küszöbödön. Az ajtód előtt.

   Itt; és most már mindent elhiszek. Pánt is, a jajongást is, a virrasztást is, a könnyeket is. Itt, az ajtód előtt. Ezért.

Körülbelül ez a realizmus a költészetben.

 

(Rónay György: Jegyzetlapok)