A HÓNAP VERSE: 2017. FEBRUÁR

 

 

Kell-e vers? Kell-e még? Kell bizony!

S száz csodát várna itt még e nép,

mert kopik minden szép, jó viszony,

nincs mérték, a balga félrelép.

 

Rossz szitok, káromlás, unt sorok,

mindenbe gyűlölet ver szeget;

ki lelki békéért kuncsorog,

olvasson esténként verseket!

 

Jóra visz az ima és a dal,

érzem én, nagy kegyet tesz velem;

aki ír, énekel vagy szaval,

azé a béke s a szerelem!

 

 

A gondolati líra a lírai költészet egyik típusa, amelyben a gondolati mag a meghatározó és elsődleges az érzelmivel szemben, a személyes élménnyé vált gondolatiság, bölcseleti mondanivaló, amelyet a lírai én költői módon ad elő, és általában a festőiség és a zeneiség csak másodlagos.

Ezen belül találjuk az ars poeticát, a gondolati líra egy költeménytípusát, „költői mesterség, költészettan”, magáról a költészetről, a költészet lényegének gondolati megragadásáról, a költészet értelméről szól, irányadóan, mértékül szolgálóan. 

 

A február lírai terméséből Szilágyi Ferenc Hubart versét választottam a hónap verséül, melynek gondolatisága örökérvényű, üzenetét, tartalmát kulcsfontosságúnak érzem a ma író és olvasó, a ma élő ember számára is. 

 

Már a cím „Kell a vers” igen figyelemfelkeltő és figyelemfelhívó. Kijelentő módban van ugyan, de önkéntelenül is kérdésként verődik vissza bennünk: kell-e a vers? Kell-e a vers a mai kor emberének, szükségünk van-e a versre? Ez az egyszerűnek tűnő kijelentés újabb kérdéseket szül bennünk: miért van szükségünk a verse, mi az értelme, a célja a költészetnek, a művészetnek, hogy viszonyulunk hozzá, milyen szerepet tölt be az életünkben. Jóllehet mindegyikünknek megvannak a saját válaszai, lássuk, mit üzen nekünk Szilágyi Ferenc Hubart verse.

 

A mű három versszakos, két egységre osztottam. Az első egység két, a második egy strófából áll, melyek formailag azonosak. Keresztrímes, harmadoló kilencesben megírt lírai alkotás, nem mindennapi ritmussal.

Egy ritka ütemhangsúlyos képlet, a háromütemű kilencesnek az a változata, amelyben az ütemtagolás 3/3/3, soronként szabályosan végigvíve. Olyan a fül számára, mintha időmértékes verset olvasnánk, pedig nem azon alapul.

Ezzel a ritmussal a számos területen újítónak számító Faludi Ferenc (1704-1799) költészetében találkozunk először. Faludi tudatosan kereste az összhangot a magyar népies és a nyugat-európai ritmika között, azaz arra törekedett, hogy magyaros-hangsúlyossá változtassa az időmértékes formákat. Nem talált sok követőre, ám teljes feledésbe ez az igyekezete nem merült.

Ebben a ritka és igen szép lüktetésű dallamban megírt verset tárgyalunk a következőkben. 

 

Az első szerkezeti egység:

 

 

 

 

Nem kell sokat várnunk már a cím olvastán bennünk motoszkáló válaszra. A vers felütése igen erős, elsöprő erejű. Rögtön választ is kapunk. A címben kijelentő módban szereplő „kell a vers” kérdő mondattá alakul, „kell-e vers?” és rá is erősít egy újabb kérdéssel: kell-e még? Láthatjuk, a „még” jelenre utaló határozószóból, hogy a Költő nekünk szegezi a kérdést, hogy ma, amikor az értékválságok korát éljük, szükségünk van-e még az állandóságra, folyamatosságra. „Kell-e vers? Kell-e még?” Szomorúság lappang a kérdések mögött, a kiváltó ok pedig a jelenben keresendő. 

 

Kell-e vers? Kell-e még? Kell bizony! – és íme a folytatás egyetlen rövid, tömör, határozott felkiáltásban válaszol: kell bizony! A kérdésekben jelenlévő bizonytalanságból táplálkozó szomorúságot egy csapással fölülírja az elszánt kiállás: kell bizony! 

Az első sornál tartunk csupán, és máris megismertük a Költő attitűdjét, hozzáállását a költészethez. A továbbiakban arra számíthatunk, hogy megtudjuk, hogyan jutott erre a magabiztos megállapításra, illetve miért gondolja így.

Lássuk tovább az első strófát:

 

 

Rögtön kapjuk is a hátteret, a kiváltó okokat, ami e vers megírására ösztönözte a Költőt. Mire is képes tulajdonképpen a vers, csodát adhatna, mert „kopik minden szép, jó viszony”, nincs mérték, a balga félrelép, vagyis társadalmunkban a szerelmi, baráti kötelékek, a család fogalma és értéke kopóban és felbomlóban van, a hűtlenség, a mértéktelenség az embert vágyainak, ösztöneinek szolgáltatja ki, függéseket, pótcselekvéseket eredményezve. A saját magát nem ismerő ember tévelygése ez, a saját belső rend és értékítélet nélküli emberé. Egy ilyen társadalomban, ahol népünk elvesztette a belső iránytűje követésének képességét, mértéktelenül sodródik a fogyasztói szemlélettel; de ennek a sodródásnak a leggyakoribb oka a céltalanság. Az ember akkor nem látja értelmét az akarat erőfeszítésének, ha nem ismeri a Végső Célt, melyhez mérhetné, viszonyíthatná elhatározásait, döntéseit, ítéleteit. A mértéket nem ismerés erkölcsi súlya annak függvénye, hogy mennyire válik szokássá, illetve mennyire árt vele szándékosan önmagának és másoknak.

 

Tehát, miért kell a vers? Mert:

 

– vágyaink uralkodnak felettünk

– az ember tévelyeg, sodródik

– népünk elvesztette kapcsolatát a transzcendenssel

– ezért csodára éhes és csodákat váró

 

 

A következő strófa első két sorával csak tovább erősödik ez a szomorú társadalmi kép:

 

 

A Költő a gondolatát nem bújtatja képekbe, kíméletlen egyszerűséggel ír, úgy ahogy azt tapasztaljuk a mindennapokban:

a szeretet szavai helyett szitok, káromlás és közömbösség. 

A tárgyak, gondolatok, szó, cselekvés uralkodnak az ember fölött és nem fordítva! Egy fordított világ képét kapjuk. Egy olyan világét, amelyben az emberek nincsenek tisztában a nyelv és azon belül a szó teremtő erejével. Mert a szó nem csupán egy kifejezés, úgy ahogy a nyelvünk, a beszédünk vagy a leírt mondataink sem csupán közlések, kifejezések sorozatai. A szó megnyilatkozás.

„A szó a szakrális és univerzális lét jelképe”. – írja Hamvas Béla. „Ezért ébresztés, ezért riasztás, ezért megnevezés. S ezt a képességet a szó minden időben és minden nyelvben megtartotta még akkor is, amikor a nyelv már elromlott, szakrális jellegét csaknem teljesen elvesztette.”

 

Mindenbe gyűlölet ver szeget – felbukkan egy kép: a gyűlölet, mint mindenbe szeget verő. Igen kifejező, beszédes.

 

Most látjuk igazán, milyen nagy és fontos szerepe van az írott szónak is, a versnek, és mekkora felelőssége a költőnek. Hiszen a költő és általában a művészek híd, hidak, összekötik az égit a földivel, vagy egy másik képpel élve, csatornák, akiken keresztül megnyilatkozhat a természeti rend fölötti, kegyelmi állapotban.

 

 

A mű első sorára mintegy válaszul érkezik ez a tanács, útmutatás, keretbe zárva az első egységet. Könnyen bomló beszéd, természetes a hang, nincs kiszámítottság, mesterkéltség, nincs sallang. Mennyire egyszerű és tiszta sorok, de mennyi érzés, tapasztalat, gondolat sűrűsödik e tömör sorokba. Az egyszerű, tiszta, tömör megfogalmazás az emberi gondolkodás/gondolatok esszenciája.

Visszatéríteni a lírát a hagyományos egyszerűséghez, a lelki békébe, ez lenne tulajdonképpen a mai vers feladata, oda ahol minden kimondott, leírt szó tartalommal, erővel van megtöltve.

 

Az első egység végére érve tehát megtudtuk:

 

1. a vers fontosságának okait és szükségszerűségét:

 

– vágyaink uralkodnak felettünk

– az ember tévelyeg, sodródik

– népünk elvesztette kapcsolatát a transzcendenssel

– ezért csodára éhes és csodákat váró

– az ember elvesztette uralmát szavai, tettei, gondolatai fölött

 

2. a vers lelki békét teremt, azaz kapcsolatot, összhangot igazi önmagunkkal, az égivel.

 

A második egységünk az utolsó versszak, ami igazi ars poetica, az egész mű koronája: 

 

 

 „Jóra visz az ima és a dal” – azaz a vers: ima és dal! 

 

A vers, tudjuk, a legrégibb időkben ének volt, dal. Ma is ritmusra írjuk, „kottázuk” verseinket, megénekelünk valakit, valamit. Dal és ima, ima és dal. Az ima tulajdonképpen beszélgetés, egy meghitt, bensőséges kapcsolat Istennel, ráhangolódás egy földinél magasabb energiatartományra. 

A vers tehát természet fölött álló erőket közvetít, az anyagi világénál magasabb szintű rendet,  s „érzem én, nagy kegyet tesz velem”. Ez az összekapcsolódás, a földi az égivel, és ebben a tudásban megmaradni az igazi kegyelmi, az ihletett állapot. 

 

 

Ennél egyszerűbben, érthetőbben, tisztábban, a szavakat a valódi értelmükben használva nem is lehetne megfogalmazni azt, hogy mi a küldetése a művészetnek, a versnek, a költőnek: összhangot, harmóniát, békét teremteni önmagunkban és ezáltal a világunkban; mert, aki megbékélt és békében tud élni a jelen pillanatban, az képes szeretni, szerelmet hozni, adni, ami nélkül a teljes emberi élet elképzelhetetlen. 

 

A vers gondolati és érzelmi íve magasról indul, két kérdéssel és egy felkiáltással, a tragikus állapot felsorolásánál visszaesik, majd az első egység végére ismét magasra emelkedik egy felkiáltásban; az utolsó versszak megtartja ebben a magasságban és lelkesítő hangnemben.  

 

A művészet és azon belül a vers át kell világítsa a valóságot, át kell rendezze és föl kell emelje méltó helyére. Szükségünk van nekünk erre? Szükséges-e az, hogy életünket az azt megillető módon éljük? Igen.

Kell-e a vers? 

A Költővel együtt mondom: kell bizony!

 

Szeretettel gratulálok ehhez a nagyszerű vershez!