Denevér-ráncok

Vajon meddig tudjuk leplezni
vágyainkat, meddig tudjuk játszani
a nagy színészt, ki szirom-könnyedén
mondja fel szerepét, és

alakítja Jágó cselvetéseit, vagy Otelló
gyilkos féltékenységében
a felismerhetetlenségig megbújik,
de mesélhetné Lear királyként,
bármely korban élünk, nehéz a választás,
és lehetne akár hősszerelmes, ki
félőrülten a vágytól, hogy megpillanthassa
kedvese árnyékát, fejjel
megy a kivont kardnak,

mert álszentül hiszi;
a legyőzhetetlenség bábjában
feszengve ő lett a kiválasztott,
s mikor
koponyacsontján vágják,
eszméletlen zuhanását
közönnyel látókon
már ő sem
csodálkozhat,

Közben viharok
jönnek,  mennek, ő még
továbbra is fekszik, talán
segítségre vár, amely
szokás szerint késik,
talán önmaga szerepére vár,
az ismerős
szövegre, melyben a mélyre

ásott jellem föléje emelkedve
látja, szemében már
futnak az árkok,
ereszkednek
a denevér-ráncok,
amely mögött talán
ráismer a gyermeki
énre, talán nem is űrön
túli fényre, aki
most felsír tenyerében…
Mosolyogj rá naponta többször, s ha
fázik, szelíd erdőnyi
képként takard be
verssel.