Kételkedj, mindenben, s mindenkiben,
teremts!, s mit alkottál, égesd,
gyengülj, s gyógyítsd betegséged,
most sírj, majd mosolyogj  könnyeiden.

Fuss, majd állíts a szív-veréseken,
napra nézz, s vess árnyékot égre,
emlékezz, s temesd feledésbe,
oldás és kötés légy kereszteden.

Simulj, hogy legyél a könyörtelen,
vakulj, s felébredve láttass,
hallgass, a szavakkal bántasz.

De most szóljon, ki igazán szeret,
s kit hűsége rab lován tart,
csak a szélnek súgja, vágtass!

Ha haragvó zöldjét
nézem,
ha hullámzik keble
mérhetetlen,
ha villámok csapkodják
hátát…
Ha hegyeket ölel
kéksége,
ha csillagok súlyai
nyomják,
ha vallatnák föld
mélyéről a hangyák;
ha lágy szellő meséjét
hallgatja…
Ha fodros ruháját
felvette,
ha fénylő kedvvel megy a
bálba,
ha gyémántjait viszi
vacsorára.
Ha asztalánál
megjelennek a bölcsek,
ha cérnaszálon
ajándékot hoznak,
ha mosolygása béke
háborúra.

Ma sem jött el
a Megváltó, tenger-tűz
égeti a kedvest,
fentről a nap
leheletében,
alulról a föld poklától
szenved.

Enyhítő csókjaim
elküldtem,
hűsítő-mélykút
simogatásom,
álmodj, magyar tenger,
álmodj!

Havas tájról énekeltem,
fehér vatta-tüzes éjről,
frissítő nyári záport
küldtem,
álmodj, magyar tenger,
álmodj!

Szörfdeszkával tépik
arcát,
hajó árboc szúrja testét,
hold sarlója vágja máját,
fénybe hulló sasok nézik.

A sínek már ketté váltak,
a hegyek még
tanácskoznak,
a fenyves már tovább
lépett,
külhonba kívánkoznak
darazsak, virágok,
méhek…

Perzselő pusztulás,
tűnjetek innen,
ritmusos dobolás, seperj
el tűz-férget,
langy-melegek,
lélek-esők,
lélek-tüzek,
idő-szüzek,
dobjatok mentő hálót.
 

Ma új öltönyöm felveszem, Anyám,
és fészkelődőm, mint akit elhagytak,
csak fekszel szótlanul, gondolsz-e rám?
Oly rideg a ravatalozó asztal.
Hány kertet láttál sok virág-tavasszal,
s  hány élet ölelt, formált, szabatott?
Ütöttek bottal, kővel, bárgyú vassal,
Te mosollyal lenyelted, nem hatott.

S hány ólom-álom-súly  mint nehezék
terpeszkedett rád, mint utolsó nóta,
s hány keserű kórházi menedék
lett elkerülhetetlen kínos óra!
Te mindig továbbléptél virradóra,
hogy már a következő akadály,
mit felvállaltál születésünk óta,
jöjjön mint jó halál; a nagy dagály.

Ma új öltönyöm felveszem, ne félj!
Már kitörölhetetlenül bennem vagy,
az életre-vágy, zúgó szenvedély,
erő, mi elhagyott, bennünk nyomot hagy.
Anyám, emeld ránk kék szemed, ne légy vak!
Körben állnak szeretteid, nem látod?
Jöjj újra el közénk, Anyám, én hívlak,
dobd nyugtató köntösként Égi Lángod!

Ajánlás
Uram, tudom, hogy minden meg van írva,
legyen ez öröm, bánat, földi átok,
 – lelkünket Te adtad  s Te kéred vissza –,
ez keresztünk, de fényünk is, belátom.

Szád helyén suttogás,
kilélegzett csend,
távolodó közeledések,
nappal átkozott álmok.

Szád helyén gyémánt-lovak,
csillagtakarós sírok,
bólogató, szomorú tüzek,
börtönre vágyó szabadulás.

Szád helyén kacagó holtak,
viharrá énekelt vallomás,
szád helyén beszélő kövek,
soha el nem múló villanás.

Alkotni annyi, mint önmagunk felé haladni
                                                    /Tatiosz/

Zúzd porrá magadban az erős-gyengét,
s még aznap te légy gyengéden erős;
az utókor meg hadd mondja, e hős
megküzdött félelmeivel egy estén.

Száz fegyvert adtak ellened, s időt,
hogy sorsodba beletörődve, hetykén
s önként dalolva vonzd a bajt, mint pengét:
majd legyél fa, mely vihartól kidől.

Dőlünk mi is, részeg búzasorok,
árny-szülte  vágyaink cipelnek sírba,
s ki fent néz, csokrot tesz a ravatalra.

Kamera feszít, gyomor csak korog.
Lásd, óriás ő, tette könyvbe írva:
majd bölcsként  legyintesz  a másvilágra.

Vajon meddig tudjuk leplezni
vágyainkat, meddig tudjuk játszani
a nagy színészt, ki szirom-könnyedén
mondja fel szerepét, és

alakítja Jágó cselvetéseit, vagy Otelló
gyilkos féltékenységében
a felismerhetetlenségig megbújik,
de mesélhetné Lear királyként,
bármely korban élünk, nehéz a választás,
és lehetne akár hősszerelmes, ki
félőrülten a vágytól, hogy megpillanthassa
kedvese árnyékát, fejjel
megy a kivont kardnak,

mert álszentül hiszi;
a legyőzhetetlenség bábjában
feszengve ő lett a kiválasztott,
s mikor
koponyacsontján vágják,
eszméletlen zuhanását
közönnyel látókon
már ő sem
csodálkozhat,

Közben viharok
jönnek,  mennek, ő még
továbbra is fekszik, talán
segítségre vár, amely
szokás szerint késik,
talán önmaga szerepére vár,
az ismerős
szövegre, melyben a mélyre

ásott jellem föléje emelkedve
látja, szemében már
futnak az árkok,
ereszkednek
a denevér-ráncok,
amely mögött talán
ráismer a gyermeki
énre, talán nem is űrön
túli fényre, aki
most felsír tenyerében…
Mosolyogj rá naponta többször, s ha
fázik, szelíd erdőnyi
képként takard be
verssel.

 

Shakespeare kertjében

 

Álmos nem vagyok, mert már álmodok,
Shakespeare kertjében élet-rab vagyok.
Tündérkirályok, bohóc-farkasok,
Baljós kacajok, gyilkos pénz-sasok.

Hamlet kezében beszédes monológ,
Koponyám kapkodom, köd gomolyog.
Átkod szórd, király! Ott a vár fokán,
Éteri tested vesztett koronát.

Mondd el titkod, mitől tűnt el erőd?!
Kakasszóra mért lépsz napod előtt?
Zúgod, nem vártan, igaztalanul
Ölték meg a tested, ököl beszorul…

Tisztulni se tudtál, háborúk és halál
Vermét hányszor ástad, s ravatalát
Ácsoltad a gúnynak, mentél tovább.
Láng-üszkökön léptél, védtél határt.

Most itt állsz némán, fájdalmad eged,
Vársz, fiad meghallja üzeneted?
Bosszúra bosszú jár, dárdára kard,
A halott nem nyugszik, szelleme a kar.

Vérfolyók… Zendülnek harang-hadak,
Bús király, mért hallom sikolyodat?
Shakespeare, Uram, kacagsz? Roppant korok
Csontján égő tűz, Dánia zokog.

 

Emlék-tavakon
fénykép ring vitorlázó
telihold alatt.

Tündér-manók egy
kidőlt fa csillagai
után nyújtóznak.

Égzengő álmok
fiatal szelek szárnyán
ma, viharban gaz.

Rubensi forma
vízesés festmény-fátyla
mögül előjön.

Zongoraszólam,
égbe nyíló rózsa-dal:
ablak-szerenád.

Csipke-csillagok
potyognak részeg idők
tér-képeibe.

Játszunk életet:
pillanat-utunk végén
csenget a halál.
 

Lejött a véres keresztről átázva.
Szemében a mennydörgő szeretet
rózsa-harcosai nyitnak teret,
elindul, az aszott lelkeket rázza.

Tűnt apostolait hívja, jelet
rajzol ételre, asztalra, vég-várat
hamu-porból emel, hű katonákat
cseppként hulló kő-viaszból teremt.

Az meg sem fordul fejében, elkésett,
s hasztalan száll ide minden ige,
csillapítja a medrükből kilépett

tengerek égettagyag-színét. Vésett
kínként szúr a koszorú tövise.
Nem is érzi, megérkezett, bölcsebb lett.

Vérnarancsillat,
álomkabát-délután,
tea gőzölög.

Tülekedő est.
Gyülekező felhő-raj.
Levert csillagok.

Érc-holló károg.
Szellem-óra üt éj-félt;
Bányászszerencsét!

Jajkiáltások.
Hurokban emberfajok.
Felakasztott fák.

Tükörképedre
gyúrt istened sírhantján
ármány keresztje.

Jégtócsák között
didergő koldusévek
végsőt hörögnek.

Kiégett kurvák
az éden közepébe
jégcsákányt vágnak.

Kígyó tekereg.
Tejútra terelt őrült
eszmék várfala.
 

Radnai Istvánnak

 

Újszülöttként látjuk meg a hajnalt,
Anyánk már várt,  hónapok, évek,
gyertyára csalogatva apró fények.
Elrepülnek a napok,  holdak, paripák.

Nem születtünk barlangba, jászolba,
játékunk négy lábon guruló idő,
a múló perc is nevető,
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.

Botladozva felépítünk várat,
sírunk, ha mérgében  eső veri,
vagy kis öklünkkel; ezt megemlegeti!
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.

Percenként nőve emelkedünk,
négykézlábról  felhőkbe vert fejjel,
cseppenként kevesebb mézzel és tejjel,
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.

Tudásunk sejtjeinkbe írva,
növekvő súlyunkkal gyarapszik,
nagyszülőnk már nem haragszik,
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.

Gyász és menyegző cserélődik,
szerelemgyereket nevelő évek,
futnak ők is, akár a mének,
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.

Sírkerek világ mennyország kapuja,
tavasztól télig változó kertek,
elsuhanó titkok végső kegyelemben,
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.

Csillaglányok összebújva súgnak,
fülekből hegyekbe halld a szót,
itt élnek az átutazók,
Elrepülnek a napok, holdak, paripák.
 

Viadukt

Néznek csendben a hídról. Fénylő arcuk az érett
napba hanyatlik. Még izzik a mély szerelem.

 

Mennyei föld

Bolyhos vattacsomók melegítik télteli álmát.
Alszik a mennyei Föld  angyali szárnyak alatt.

 

Gyógyszer

Fekszik a gyermek a lázban, vértelen ajkai mészben.
Fogja az anyja kezét, gyógyszere még a remény.

 

Sírvers

Itt élt. Várta a Sorsot. Bajnoki teste belepve.
Por lett és mocsadék. Lelke hiába kiált.

 

Trianon

Vad szél, told magyarok szekerét, ne ragadjon a múltba,
mit Trianon feketén bólogató szeme vés.

 

Fess teli...

Dél van. Kondul a gyomrod. Fess teli ünnepi tálat
Mennyei angyallal! Mannaesőt ne kívánj!

 

Csillaghullás

Tűz van. Fenn a tejúton ércalakot hajigálnak.
Hullik a csillageső. Reszket az éj, fut a föld.

 

Kocsma porában

Füstös a kocsma, porában fürdik a vézna, kilengve
hajlik. A sör, bor után mássza a pincebogár.

 

Iskolapad

Iskolapad fenekén oly szűkre szabott a világod.
Nyisd ki a könyveidet, tágul a tér  s felemel.

 

Hűség

Gyermeki arc, hű boldogság aranyozza be lényed.
Kincsed az isteni fény. Élj vele, vissza ne élj!

 

Marsról

Hallom az utcáról, Marsról jött földre az ember.
Kocsmai agyszülemény? – kérdem a bölcs jegenyét.

 

Izsáki akta

Űrszondákat küldtünk  csillag-távoli térbe.
Válasz merre lapul? Szíriusz-ős üzenet.

 

Örökség

Hány mennyország kőkapuját törtem be idáig,
s  hány poklot hagytam hontalanul örökül?

 

Múltam

Elmúltam ötven. Hány jó kenyeret vehetek még,
Jézus-koldusként – asztala meddig enyém?

 

Visszatekintek

Gyúlnak bennem a percek, lassú év-dobolással.
Visszatekintek, az út  mily kusza, mily gyönyörű!

 

Senyved a fű

Senyved a fű. Duna partján közelebb hajoló fák
nézik a súlyos eget. Tolja a tél a szelet.

 

Elhulló

Elhulló falevélként pörgő szép Magyarország.
Semmirekellő nép vágtat a puszta felé?...

 

Tavasz

Jégbordákat számol az Úr tágas legelőjén.
Nézi az álmos időt, várva az Égi-tavaszt.
 

Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.

Jönnek a lányok, asszonyok,
gerincük hajlik,
cipelnek almát, répát,
kövér tyúkot,
a köveken ha lépnek,
évek táncolnak,
kísértet-karokkal
csábítanak;
a szatyrokat dobd a
folyóba, s gyere,
halld az égi zenét,
a föld is erről beszél,
suttogó, lenkék
szárnyakon
repüljetek, lányok,
asszonyok!

Jönnek a lányok, asszonyok,
kezükben mosottruha-telek,
mellükön édesen alvó
mezők,
az életre nyíló remegők,
suttog a szél,
lábujjhegyre áll,
domborítva mellkasát,
tavasznyár gombolyítja fonalát,
a fák már meghajolva nőve,
néznek a fűre lépő nőkre;
hej, lányok, asszonyok,
ti csodás lények,
hegyeket cipelő égi fények,
csatákat megjárt hős
vitézek,
múltat befedő
szemérem,
aranyéjből nyíló virágok!

Ti, akik a föld köntösében
jártok,
s elhalkultok, ha bosszú
közeleg,
őrt állva a tejre váró
felett,
erőt adva a kérő szónak,
mely lehet száguldó csónak,
nyugtot adva
az őrületnek,
mely a vizeket is
elengedte,
jövőt adva minden alvó
magnak,
mely a tél viharában
megfagyna,
utat nyitva minden
lénynek, élőknek és
feledésnek,
őrizzétek a szerelem-lángot!

Jönnek a lányok, asszonyok,
félrevert, égő harangokon,
szeműkben rózsák,
izzó kövek,
fejükön
töviskorona-fellegek;

mosolygó almafák alatt
édenpoklok
börtönnevetését
hallgatók.
 

Már a virágok sem szólnak.
Csak néznek  kibontott
 szirmaikat mutatva
 az arany Nap után,
ki jó kedvében beragyogja
a végtelen terekben
lábadozó fákat,
a sérelmüket nyalogató
sziklákat,
a pillangósimogatástól
megnyugvó tengereket.
A  búzakalászok félelmét is oldva
derűsen int a hegyistenek felé,
kik jégsapkáikat emelve válaszolnak,
s egy égen feledett csillagnak
biztatást küld…
Kezembe fogom a virágzó csendet,
s kibontott  néma üzenetét
az égre tapasztom.
Szétrebbennek a fájdalmas
kiáltások, földönfutóvá
válnak a gyógyíthatatlan
betegségek, megunhatatlan
unottan tücsök ciripel.
Örömujjongó hangyák
potyognak, boly-váraikból
víg muzsika szól,
vigadni vágyó szél-ifjak
jönnek erdő-sátraikból.
Részeg jókedv borogatja
mezők asztalát,
csend-őröket hívnak,
akiknek lábuk sem
ér a földig…

Tologatom magam előtt
a suttogást, összerezzenek
egy-egy ki nem mondott
szóra, miközben a kezemben
kinyíló virágtól kérdezem:
Szeretsz-e?
 

Vonat-nyikorgó reggel…
Rabolt dombok remegése
futtat vadat.

Röghöz kötötten
magyaráz az idő.
Nem értem.
Csak később esik le
az állam.

Jó helyem kitölteném
még – egyszer.
Reinkarnáció, majd
jön egy új náció…

Csapok a saját
tenyerembe.

Betegség remegteti a
fákat. Fényhullató
Ősz jön.
Szív-levelek
betakarják a földet.

Görbe botra
támaszkodik éveink
juhásza. Több lett,
mégis kevesebb.

Viharfelhők etetnek.
Dárda-jég kopog,
elveszett eb morog,
bábokat dönt fejetlen.

Ma az árnyékok is
lemaradnak,
harangot húz a
rabos-holnap.

Szabadsága lesz a
 kínnak, közelebb
jönnek a halottak.
 

Hogy az élet mit
hoz, nem kérdés, olvasol
a sorok között.

Ma sötét nap ért
utol, mint horgászt a hal
nélküli remény.

Ma megengedett
elfutnom futás utá-
ni vágyam elől.

Ma őrületem
egyre erőszakosabb
nyugalommal jár.

Még nem tudom, ki
hibás, korom-lovon fu-
tó halálomért.

Válaszokat várok a forgó keréktől,
kijelentéseket a múló időtől,
megbízható információt a következő téltől,
körvonalozó sejtelmet,
hogy végre s újból,
megint, mint egykor…
Talán, ha a talányokat
összébb tolnánk, s a
miértekre valaki felelne,
s a valamiért nem neked
kéne elmenned;
a legkisebbet küldik,
tudtad, s mégis;
ma nyűgös vagy, mint
egy átlőtt vad,
felkelnél, ha nem
szorítanának le, mint legyet
a gombostű alá,
felkelnél, az óra már
fejbe vert, felkelnél,
hátba szúr a van, meg a
nincs esetlen súlya;
lesz még jussod jussod felé?,
Adná a gyapotfelhős ég!,
Vörös fény a tovább,
haladsz, mint eltérített
csigaház, mint megfeneklett kút;
nézel az őserdő-lián-jövőbe,
megcsókolnak a korhadt ízek,
jaguár-fekete csend kúszik a fákon,
a pára beléd hatol, mint kígyóméreg,
szúnyograj dobál rád maláriát,
rettegve futsz lajhár-önmagad elől,
talán még eléred a kések temetőjét,
hogy nyúlként pihenj,
füledben Liszt őrült etűdöket játszik,
Saint Saens Haláltáncát járod,
egyhelyben-futó vagy egy sakktáblán,
szemben a sötét Megrontó néz,
hideg van,  fagyott ujjakkal kaparod
becsület-eged,
világosodik,
elveszett tekercsek hangján
szólalsz meg, az elfeledett
Igazság evangéliuma lázad,
Atyában-Fiú-erős-kapocs
láncolja elméd,
Mánit hallod a hegyeken túl,
a Fény harcosa mindent átvilágít,
keresztre feszítik őt is,
Veszak-völgyében Budha emelkedik
a Nagy Hívásra, Jézust hallod:
„A Világosság pontjából,
mely Isten elméjében él, árassza el
a Világosság az emberek elméjét…”
a kegyben részesültek szívükbe
róják a tűz-mantrákat,…”a Szeretet
pontjából, mely Isten szívében él,
árassza el a szeretet az emberek
szívét…”az áhitat kelyhei megtelnek,
a lehetőségek új ruhára vágynak,
hiába tapadnak a keselyű-árnyak,
a szirénázó, rabló kezek…”Valósítsa
meg a Világosság, a Szeretet és az
Erő a Tervet a Földön.”