Úgy irigylem azt a kósza csillagot,
aki a végtelenből éjről éjre
fényedből ragyogni lángot lophatott.
Kacsintva gúnyos messzeségből néz le
ezer közül az egy, s ha megtaláltam,
szépen kérem, ma végre én lehessek
helyette ott, a bársony éjszakában,
hogy álmaidba csendesen belessek.
Csillag, engedd meg, kérlek, Kedvesemnek
éjjel hadd üljek én az ablakába
látni csak, akit ezüstöd átkarolt,
egy égitest ily izzón nem szerethet,
hadd nézzem Őt, míg tart az éj varázsa,
és hajnalom a fényben fel nem old.