Az én férjem furcsa szerzet,
nem e világra való,
nincsen semmi jó szokása,
ép elmére utaló.

Folyton csak a munka, munka,
oly kérges már a keze,
alvás helyett meg verselget,
elment tán a csöpp esze.

Vagy legalább ne bókolna
- rólam mindig olyat ír,
hogy ölelne, meg csókolna -
szerelmes a vén szatír.

Járna inkább a kocsmába,
rendes ember azt teszi,
nem mindig a felesége
titkos óhaját lesi.

A szomszédban? Ott még rend van,
sármos férfi a Feri,
kemény fickó, az asszonyát
minden este megveri.

Mikor rácsap az asztalra,
a sok tányér csörömpöl;
jó dolga van az Erzsinek,
könnyezik az örömtől.

Az a fene nagy szerencse
bezzeg engem elkerült,
életemet elhibáztam,
hogy így félresikerült.

Minden rossznak ő az oka,
sírtam már én oly sokat,
lám csak, most is a konyhában
sürög, forog, mosogat.

Ha megfeddem, békén hallgat
- nem is ember az olyan -
előbb-utóbb megőrülök
mellette, de komolyan!

Mi lehet szorgalma titka,
faggathatom, nevet ő…
Uram Isten! Biztos várja
már egy ifjú szerető.

Nyarunknak álma véget ért,
de mégse hidd, hogy elmaradt!
Ne ejts könyűt a meg nem élt,
remegve vágyott percekért,
reánk talál a pillanat!

Szobánkba űz a zord idő,
a sár, a fagy, ha meggyaláz,
lidérces álmok éje nő,
de böjt felé a szédítő
tavaszt idézi már a láz.

Nyarunk hevében újra gyúl
szemedbe' már a fényszilánk,
virít a rét, az ég azúr,
madár dalára zeng a húr,
s lobogva ég a régi láng.

Riszál a búza, lesz kenyér,
virágok ajka mézet ád,
karomba' már a szél sem ér,
s ha egybe forr a két tenyér,
szemem nevetve néz reád.

Kóbor szellő sok-sok idő múltán
felkutatva minden kis zugot,
hozzám talált, s titkolózva, kurtán
néhány dolgot fülembe súgott.

Rólad mesélt, hogy kerül az álom
katlantüzes nyári éjjelen,
mikor fájó sóhaj fakad szádon,
s elmerengsz a múló éveken.

Vágyad éget. Az éjszaka sátra
betakar, de nem gyógyít sebet.
Csak a hajnal hoz enyhet a lázra,
mikor ólmos csendje eltemet.

Magam vagyok én is. Tőled távol.
Mint nagy polip, ölel a sötét.
Hálót vetett rám az éjszakából,
rám borítva csillagköntösét.

Nyomnak tespedt, rossz, lidérces álmok,
s mikor végre fáradtan kelek,
csúfolódnak tükrömben az álnok
szarkalábas gyűrött reggelek.

Harcos régi ábrándokhoz híven
önmagammal vívok nagy tusát.
Metronómként veri el a szívem
régi dalok kopott taktusát.

Reményeink szép sarjadó ága,
miért jön a derűre ború?
Életünknek elmúlt boldogsága
rózsa volt, most töviskoszorú.

Ég felé mutatva, szinte kérkedőn,
árva szikla tömbje állt a bérctetőn.
Álmait vigyázta Kis-Cohárd, Likas,
s őrködött felette büszke szirti sas.

Egykor itt e kőre támadó szelek
ostorával csaptak rá az istenek.
Zápor árja mosta, marta zord idő,
fagyrepesztve tűrt a néma bérci kő.

Széthasadt a szikla századok során,
nem fogott ki sorsa őrlő vasfogán.
Omladéka ingva völgy ölére dűlt,
szűk mederbe törve, zúzva szétterült.

Csörtetett a víz a nagy kövek között,
hordalék falába - gátba ütközött.
Kis patak befogva, öble néma tó,
vadkacsák tanyája, békaúsztató.

Fák hegyén a csipke égi kékbe tör,
árnya leng a völgybe, zöld a víztükör;
szél sodorta pára száll a tóra ott,
ringva hord a fodra nyalka csónakot.

Fent a hegytetőn a lucfenyő sudár,
zsenge, szép gyopárra tűz a fénysugár.
Áfonyára nyelvet ölt a vad fagyal,
múlt ködébe néz a csonka sziklafal.

A lélek dalban ünnepel,
a szív is ritmizál,l dobog;
az árnyak akkor tűnnek el,
ha szárnyra kelnek holt sorok.

Ha szól a vers, az Alkalom!
Fülembe cseng a szent zene,
én ámulattal hallgatom,
mintha az égből zengene.

Egy angyal fújja tán, ahol
csak megbékélt szív létezik,
a halleluja hangja szól
a csetlő-botló emberig.

Vigyázz nagyon, hogy mit beszélsz;
a szó, ha szívből énekel
- bár meglehet, hogy félve élsz -
a hit, remény nem veszhet el!

Az Úr figyel, oltalmat ád,
szerelme mindent átitat.
Hát nyíljon szent imára szád -
a vers a legszebb áhítat.

Lázas téli éjszakának
szuszogását hallgatom.
Bordái, mint zörgő ágak;
minden zugát mellkasának
átjárja a fájdalom.

Rózsafüzér. Tán egy párka
fűzött jégből gyöngyszemet
gonddal sodort vékony szálra.
Álmát borostyánba zárta
januári rettenet.

Levegőért kapkod a száj,
nyugalomra epedő.
Ha megáll a szíve, nem fáj,
kiterítve fekszik a táj,
hómező a lepedő.

Ég vizében, jeges árban
mosdatva a tetszhalott;
temetőben vesztegzár van,
csillagpitykés gyászruhában
a hold hazaballagott.

Üdvözlégy, kincses városom!
Hol a kő régmúltat idéz,
ecetfa nő a várfokon,
s nem ontja vérét a vitéz.

Bölcsőd királyfit ringatott,
s bár szenvedtél te eleget,
de történelmet írtak ott,
állva ostromló szeleket.

Skóláidban hitet tanult,
s hitt a tanokban sok diák;
gyöngyként fénylik most is a múlt,
regélnek róla korvinák.

Magas tornyodról a kereszt
mart sebbe, mély gödörbe néz,
vízköpőd sárkányvért ereszt,
a Fellegvár fent ködbe vész.

Mátyás elmereng bronzlován,
csatára többé nem vezet;
felhő ül sziklahomlokán,
ejt zöld patinakönnyeket.

Más zászló leng már a rúdon,
más nótát sodor itt e szél,
s a szép Monostori úton
magyarul senki nem beszél.

Siratlak, kincses városom -
kifosztott régi szeretőm.
Az éj lidérce átoson
a Házsongárdi temetőn.   

Lent a végen,
zsenge réten
barkaágak intenek;
duzzad kedve, mint a vánkos,
vígan űz egy tarka, táncos
pillangót a kisgyerek.

Tűz tavában
délibáb van,
forr a lég, a nyári ég.
nyelvet ölt a kecskerágó,
táncra perdül száz imágó
szállva mint a tollpihék.

Őszi kertben
rozsdaverten
pár levél az almafán,
hull a rózsa lepkeszirma,
még az ég is mintha sírna,
könnyet ejt a vén platán.

Fent a légben,
messzeségben
száll a pille, szárnyra kél,
háztetőkre hóruhát rak,
hófehérbe' mind a sátrak,
vásznaikba tép a szél.

Ám, ha kerted
feltüzelted,
s már a lombja sem zenél,
óvva mindhiába félted
váradat, ha puszta léted
lepketánca véget ér.

Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
hol a múlt búja fáj,  kék patak, erezet
csörgedez szüntelen hetyke két domb között,
ott a szív bús verem mélyére költözött.

Bujdokol benne tán titkos, mély fájdalom,
enyhítse tárt karom, hozzád írt vágydalom.
Benne új érzelem, új remény vív tusát,
ott zenél biztatva új táncok rítusát.

Oltalom otthona, halljam hát szép szavad,
szólalj meg, mert e perc gyöngysora szétszakad.
Hol a vágy szurdoka lopva rejt éjszakát,
barlangod mélyében ott lelnék én hazát.

Kertek mögött, homokdomb oldalán
ezer szép menyasszony - nyílik az akác!
Május mézédes csókot hoz talán,
s illatorgiával tombolhat a nász!

Züm-züm zenére járja most táncát
a szerelmes méhek részegült hada,
élvezettel éli ki románcát,
nektárral gazdagon térve majd haza.

De jő az éj, s elered a zápor,
vad vihar tépázza meg a szép arát
- földre kerül a patyolatfátyol -,
siheder szelek hordják szét jaját.

És reggelre halott a menyasszony,
nemző vágya rideg, sárba hullt remény;
búsan vonul, nincs miért virrasszon
a zsolozsmázó ezernyi vőlegény.

Imába zárd a régi szép mesét,
idő előtt a szél ne tépje szét!

Kötötte múlt, vigyázza még jelen,
sikoltva hullna szét az éteren.

Vad elme vétke sutba dobni azt,
mit ér az ész, ha nem talál vigaszt?

Szavakba öltve már tiéd marad,
s a lelked üdve tán a pillanat.

Maradna csendben itt a szenvedély,
füledbe súgja halkan: Ember, élj,

ne add az álmod, ősi szent hited,
ha jóra vitt, ha szépet épitett!

Hatalma nagy, de verve már az éj,
ha kél a fény; te higgy, szeress, remélj!

Segít a jó, a tiszta, bölcs beszéd,
de fogd, de fogd a szép meséd kezét!