Gyöngyös Imre

Nívódíjas író, költő, fordító, kritikus és festőművész

1932. december 7-én született Tolnán. Elemi iskolái befejezése után középiskolai tanulmányait a pécsi ciszterciták rendjének Nagy Lajos gimnáziumában, majd Szekszárdon és Budapesten az Eötvös József gimnáziumban végezte. A magyar ifjúsági úszóválogatott keret tagjaként fél évet töltött az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán. Huszonhat hónap katonai szolgálat után a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára került. Tanulmányait a Forradalom szakította félbe.

Első művei a szekszárdi Tolnai Naplóban jelentek meg 1947 körül. A hatvanas években a Münchenben megjelenő Nemzetőr közölte a már emigrációban írt költeményeit. Később az új-zélandi Magyar Szóban és az Író Kilencek portálján jelentek meg versei.

2005. január 21-től tagja, majd vezetőségi tagja az Író Kilencek - Élő Magyar Írók, Költők Nemzetközi Körének.
Mint író, költő, fordító, kritikus és a magyar irodalmi élet nemzetközileg elismert szaktekintélye 2005. december 5-én megkapta az Író Kilencek – Élő Magyar Írók, Költők Nemzetközi Köre által kiadott Nemzetközi Irodalmi Nívódíjat.

Feleségével és fiával jelenleg Új-Zélandon, Wellingtonban él.
 

A szellememnek ásításai...

 

A szellememnek ásításai
eredményeznek gondolatjelet.
A szellememnek ásatásai
eredménye e gondolatlelet:


Mint gesztenyét a tűzből jó nejem
kaparta vissza borzas életem.
Most már hiszem, hogy tán örökre tart,
hogy minden sejtje éltetni akart
s a vénült gép még egy kicsit kitart!
Ámokfutások sportja lelket edz:
azt áhítja, hogy te is lelkesedj
egy szebb és jobb, állandóbb életért,
mely egyszer megszűnt s többször véget ért.

 

Jubiláló stanzák

 

 

Hogy emlékünkbe kutatva ne fájjon,
ne számoljuk az órát, hogyha üt;
az életünket mi más tartsa számon,
mint írott magyar szavunk mindenütt
e népekkel sűrűn beszórt világon,
itt is az életünkkel tart együtt:
magyarságunkban egyetlen toborzó
a naptárt is túlszárnyaló magyar szó!


Múlt ezredünk kegyetlen történelme
elől kis őrsünk legmesszebbre jött,
Új Zélandba, e józan, jámbor helyre,
hol létnyugalmunk s békénk végre több,
mint diktatúrák rossz parancs-kegyelme.
Magyar sorsunk egymással összeköt.
Nyelvünkben élve éreztük, a sors jó:
létfontosságú volt a jó magyar szó!


Beszéltük írtuk s olvasni is kellett:
tudták írástudók s tollforgatók;
szellemvezérünk álmodta az elvet
s beindított egy új magyar lapot;
naponta dús elfoglaltsága mellett,
(ó hazánkkal tartott kapcsolatot!)
hogy összecsengjenek a magyar sorsok,
kiadta végre az első Magyar Szót!


Örömeinknek és mély gyászainknak
sok érző szívvel írt sora között
böngészve sok szép emlékünkbe ringat,
leszármazók számára lesz örök;
a családok történelméhez színt kap
s így nemzetünk vizen csobbant körök
gyanánt széledő s csak lassan kialvó!
Hű krónikás erre a jó Magyar Szó!


Magunknak is hálásak vagyunk hát;
közléssel él csak jól a szellemünk.
Becsüljük meg a fáradságos munkát,
mely megvalósíthatta ezt nekünk:
leírva egy kort így ápolhatunk át
egy újabba a múltból, mely letűnt!
Köszönje hát az olvasó s a tollnok
az alkotott s az olvasott Magyar Szót!


A költészetre akkor kért fel engem
Pali vezérünk, magyar s jóbarát:
sok kóbor versem ring azóta bennem,
melyek nagy része napvilágra lát
sok színes, számos, kétnyelvű füzetben
s lelkünkbe gyűjt létet, magyart s hazát!
Most díszmagyart ölt a még nem utolsó,
létet ünneplő Századik Magyar Szó!


2010-1-17 Wellington

 

 

Köszöntő Babitsnak

 

 

Túl minden rendelt, talmi méltatáson,
mely mint tirádás himnusz félrecsengne,
lélekrokonság s hűségvállalásom


csillámtalan szürkülne színtelenre,
mint mérhetetlen tenger tompa árja,
ha ráborul a felhős naplemente.


Tenger lelked mérésre felkínálja
a felszínét, amelynek mérhetetlen
és szerteoszló láthatár a távja.


Hogy merne mérni lélektengeredben,
ki nélkülöz eszközben és tudásban
vagy műveidben jobb, mint ismeretlen.


Kiben tudás, nemcsak ragaszkodás van
munkád iránt, nagyobb értékre lelhet,
mint én, ki versírásban s olvasásban


tudós művészelődnek ünnepellek,
tanulhatókat megtanulva Tőled,
hajlítani s zengetni ezt a nyelvet,


mellyel beszédünk bűve bája nőhet.
Magyar szívekbe vésem áldomásom!
Téged köszöntve gazdagítsa őket,


túl minden rendelt, talmi méltatáson.

 

1997

 

Sorsszámadás

 

A bennem élő s megrekedt idő,
a képekbe szilárdult folytonosság
agyamban tárolt s kivetíthető
életdarabjaim valódi hosszát
bizonylatul sem hívhatná elő:
a fájókat a könnyek szűkre mossák,
a szép emlék mindent legyőzve nő,
kortársak és utódok ostorozzák!
A végtelen egy részéből kivágott,
csak számomra szelt, röpke kis időmből
létemet mérő ál-vagy jóbarátok
ítéletének rostája megőröl.
A rostjaim fényét tárd fel világ,
hogy majd ragyogni lásson, aki lát.

 

Széljegyzet korábbi halálomhoz

 

Az ébredés a műszerek között
tudatomba undorral költözött
álmosan, lassan, lustán ébredőn
a létöröm is csak piciny előny
s hogy meghaltam a félelem megint
riasztón még a lelkemen suhint.


Nem emlékszem arra, hogy összeestem:
az életemből hullt egy pillanat
míg éledni és gondolkozni kezdtem,
a sorsparancs kifektetett hanyatt.
Négy monitor s három tudós és szorgos,
a szakmájában elhivatott orvos
szivárvánnyá szaggatták fényemet,


mely újjászítva mégis csak rezeg,
nap felé tart, izzást gyűjt és remél
a nap kristálya forró, friss, fehér                  
Zsugori szívem leckéje és gondja:
egy nap siker az életem naponta.

 

Wellington nov 4

 

Szótengerünknek Prosperója

 

Magyar szótenger zátonyán sziget:
versvarázslók szigetlakói lordja
a zabolázott tenger még kivet
szódallamot a hullám hátán hordva:
varázssziporka versek, versliget
hűsén pihensz, ha ritmusát kiforrja
s nektárja íze nyelveden libeg,
Érzéseidnek bársonyos, jó torna.


És nincsen olyan irodalmi strázsa
melynek ne lenne prosperós varázsa,
az életművét ajándékba vedd,
hisz ráadásul Dantét adta meg,
hogy olvasóit ó korokból kösse
modern nyugattal észrevétlen össze.

 

Tanács 1949-ben

 

Lelkemben búsan úgy követ telet tél,
mint hogyha nyár nem lenne soha többé,
mert képem benned finom, őszi köddé,
halvány párává foszlott: elfeledtél!
Lásd, bennem a tiéd minden felett él.
Szépségekké és fájó gyönyörökké
álmodott lelked itt kisért örökké
égőn, mióta bennem megszülettél.
És itt kisért sötét szemednek lángja.
Hajadnak édes ámbraillata
belibben ablakomon át szobámba,
színét megadja a hold fátyola.
Hideg szobám megtöltöd így meleggel,
de jaj kisért a hangod is: "Feledj el!"


Reflexio 1. (2O12-ben)


E Tanács több, mint hatvan éve történt.
Nem feledtem s ő sem emlékezett.
Ma is látom a bakfis, kis süvölvényt,
ki akkor ifjan megigézhetett.
A nap ma már fehér hajunkra tör fényt.
Akit a sorsa ilyen messze vet,
az megtanul kerülni minden örvényt,
mit szélvész hajt vagy átkos emberek.
Ápolja inkább létünket gyönyörként
magas korunk, mely egymásért remeg.
Csak elmúlás ülhet felettünk törvényt,
mi bármikor egymástól elvehet.
Testünk fagy eggyé majd a nagy hideggel,
hol nem kell többé intés, hogy: "Feledj el!"


Reflexio 2. (2O12-ben)


A Tanács több, mint hatvan éve kelt.
Mint forradalom- s veszély-űzte vándor
túl messze robbantam kicsiny hazámtól,
hogy látogatni húsz év is letelt.
A jó szerencsémért a sors felelt:
kiebrudalt a kellemes magányból
és én a végzet bűbájára jámbor,
feleségül kaptam, ki nem felejt,
de bakfiskorban felejtésre int.
Eltelt azóta jó pár évtized:
Az otthonunk e kettős, kis sziget.
A legjobb család-fogalmak szerint
barát, házastárs, szerető anya
velem Új Zéland lett az otthona!

 

Vörösmarty

 

Sírod elé borulunk, hogy a hőst koszorúzzuk imánkkal;
voltodat őrzi a nemzeti gyász, örök ünnepi gyászunk;
lázteli, gazdag erőd zabolázta a nyugtalan elméd,
szélesülő érzéseidet formába ölelni
mélyrehatóbb tudatot követelt s lánglelket igényelt;
nyelved, az érzett szó erejének az összegezése.
Ímhol a gondolat, érv, mese, új szavak ,új magyar,új nyelv,
melybe iromba világok fényteli színe beömlött.
s úgy terebélyesedett el, akár csak a lelked erői.
Benned a hősi legendák hős eseménye világol
példaadó szépségül a büszke, nemes, magyar agynak:
Dallamod ötvözetével igézed a lelket, a képek
dúslakodó, szoros áradatával adod gyönyörünkre.
Régi dicsünkkel idézed a hősi, magyar szerepünket:
Védeni ó Európa nagy és kicsi nemzete létét
(Századok óta fizetjük az áldozatunkkal adónkat!)
Lelkedet áldjuk, amíg irodalmadat áldja az emlék!


Bús, gyönyörű és büszke kiválóság a nagyok közt!
Honszeretetre fogant elemésztő isteni téboly,
mígnem a nagyszerü gyötrelem általi ős-kataklizma
végzetes átka vetült tereád lelked kiborítva!)
Műveid útmutatója a táltos, örök, magyar eszmény
s gyászteli hálaimánkban örökre idézzük a lelked!

 

(Újítva: 2O12 jan.18) Wellington 2009-10-25