Interjúk

Bemutatjuk a győztest - interjú Sütő Barnabással

- Szeretettel köszöntöm Sütő Barnabást, aki a Magyar Parnasszus, az Élő Magyar Líra Csarnoka által kiírt „Haza, Család, Emberiség” című verspályázaton az Ér-parti gondolatok című pályaművével elnyerte az első helyezést. A „Braunel” felhasználónéven alkotó szerző az év elején történt csatlakozása óta rendszeres versbeküldő, de szívesen tölti fel verseit a blogjára és aktívan látogatja és véleményezi mások verseit is. A portál egyik szerkesztőjeként hadd tegyem még hozzá, hogy Barnának a hozzánk április végéig beküldött tizenhárom verse közül 5 került a Parnasszus Hegygerincére és 1 verse, „Az utolsó út” című, elérte a Hegyorom szintet. Elutasítani egyetlen versét sem kellett. Az említett pályázatra elküldött további két verse a negyedik, illetve ötödik helyezést érte el a mintegy huszonöt olyan pályamű közül, amelyek a döntő körbe jutottak. Hadd jegyezzem meg itt, hogy a klasszikus időmértékes verselés a tanult versírókat is komoly követelmények elé állítja; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a beküldött pályaműveknek a fele sem érte meg a második bírálati kört. És most kérlek, mutasd be röviden önmagadat az olvasóknak.

- 1961-ben születtem a Hajdú-Bihar megyei Derecskén. Ahol azonban felnevelkedtem, az én igazi szülőfalum, az a román határ melletti Pocsaj. Első versélményeim az általános iskolából Petőfi és Arany versei voltak, 10 – 12 éves koromban. Hatásukra én is elkezdtem rímeket faragni. Ezeket, a kis versikéket egy alig használt írásfüzetbe írogattam, de már nem emlékszem rájuk, mert az a füzetecske az idők során elkallódott… Ezt mindig sajnálni fogom. A versek iránti szeretet akkortájt ivódott belém, és bár az élet mást szabott ki rám, ez a szeretet valahol mélyen, belül megmaradt, elraktározódott.

Úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki elkezdjen verseket írni, a versek iránti őszinte tiszteleten és szereteten fölül valami nagy, katartikus élményre van szüksége, legyen az öröm vagy bánat. Nálam ezt a hatást egy szomorú tragédia okozta. Az előző házasságomból három fiúgyermekem született, és közülük a legidősebb 1999-ben, tizennégy évesen a Tiszába veszett. Rá pár évre találtam újra vissza a vershez, és azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal írogatok. A verselést, a verstant autodidakta módon tanultam meg és folyamatosan bővítem az ismereteimet.

- Milyen egyéb irodalmi portálokon voltál, illetve vagy jelen, milyenek az ottani tapasztalataid?

- 2004-ben a "Digitoll" portálra kezdtem el verseket feltenni, de az már elég régen megszűnt. 2005-ben a "Napvilág" portálra regisztráltam be, ahol azóta is tag vagyok. 2008 tájékán rátaláltam a "GotArt" portálra. Ott elég jó csapat kovácsolódott össze, és voltak köztük olyanok is, akiktől sokat tanulhattam. Ott kezdtem el időmértékes verseket írni. Kár, hogy belső viszály miatt az a portál is megszűnt, a "mag" azonban (lehettünk vagy tízen) új honlapot épített magának "AlakArt" néven, ott is tag vagyok azóta is. Igazából azt tartom "sajátomnak", és nemcsak azért, mert ott szeretik a verseimet, hanem mert sok barátom van ott. Megemlítem még a "Poet.hu" portált: néha oda is benézek, csak lassúnak találom.

- Milyen sikereket értél el verseiddel a virtuális és hagyományos irodalmi fórumokon?

- Publikálni a fent nevezett portálokon szoktam, bár nem valami sűrűn, mert valamiből élni is kell, és a munka miatt kevés az időm… A Napvilág portálon egyszer nyertem egy könyvet a havi ABC – pályázatukon és szerepel két versem a 2006-os Karácsonyi Antológiájukban, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban is megtalálható. Nyomtatásban eddig csak pár helyi lapban jelentek meg verseim, főleg hazafias versek. De ez talán érthető is a mai viszonyok között.

- Az erősségeidet ismerjük. Milyen területeken érzed, hogy még fejlődnöd kellene?

- Mindenképp fejleszteni szeretném még tovább az időmértékes verseléssel kapcsolatos tudásomat.

- Melyek a megcélzott terveid, gondolsz-e és számítasz-e saját verskötet megjelentetésére?

- Régóta szeretnék egy saját verseskötetet, de a rút anyagiak miatt ez eddig mindig meghiúsult. Sajnos, nem tudok a "saját" kiadóm lenni, mert hiába dolgozunk mindketten a párommal, épp csak hogy meg tudunk élni.

- Tettél-e már kísérletet műfordítással?

- Eddig két mexikói költőtől fordítottam le pár verset. Az egyik Juan de Dios Peza, a másik pedig Octavio Paz.

- Hogyan foglalnád össze a költői hitvallásodat és kiket említenél meg példaképedként, mesteredként?

- Hitvallásom az, hogy egy költő, éljen bármilyen korban, mindig tudjon a nép nyelvén szólni, úgy, hogy azt meg is értsék. Ezért az én példaképem Petőfi Sándor. Mesterem? Inkább úgy mondanám, hogy az "ösztönzőm" Mészáros Viktor, akivel nem sűrűn, de személyes levelezést folytatok, és általában megfogadom a tanácsait. Tőle ered az alábbi tanács: Ne az legyen a szempont, hogy vannak az Önéinél gyengébb versek! Igen, vannak. Na és? Ha vakok között akar fél szemmel király lenni, sosem lesz költő. A csúcsra törjön, a tökéletességre!

- Most, így a beszélgetés vége felé, játsszunk el egy kicsit. Ha megengeded, röviden idézek a győztes pályaművedhez fűzött három bírálói észrevételből; ezeket korábban nem láthattad.

„Szépen érvényesül a három rész egysége. A múltból, a családból kapott értékek felidézéséhez pedig megfelelően csatlakozik a zárlat. A bevezető különleges hangulata magával ragad. A szerző mestere ennek a zsánerszerű bevezetésnek, megfelelő tálalás a második részhez.”

„Korrekt vers, hibátlan hexameterek, megfelelő tartalom gördülékenyen elmesélve, jól tagolva. Jók a záró sorok áthajlásai. A keretes szerkezet is javára szolgál a versnek. Egy kis kételyem ott van, hogy noha a második rész első két versszaka alapvetően jelen idejű (ez a váltás logikus, helyén való), a két első sora azonban múlt idejű maradt.”

„Jó a vers felépítése, pozitív a végkicsengés, a néhány szomorú emlék ellenére reménység csendül ki belőle és egyfajta rejtett büszkeség: megtanítottak a jó útra, élek is a tanultakkal, nem kell szégyenkeznem, és ez öröm. Egyetlen negatívuma a versnek szerintem, hogy a bevezető rész túlírtnak tűnik, azt a 11 sort 6-7 sorban is elég lett volna leírni, hiszen nem ott van a lényeg, az csak bevezető, annak viszont túl hosszú.”

- Látod, itt lehet látni, hogy minden ember, minden olvasó más. Az egyiknek tetszett a hosszabb bevezető, a másiknak nem annyira. De ez nem baj, hiszen nem vagyunk egyformák... Erről csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem ahhoz, hogy az olvasó megfelelően átérezze a vers mondanivalóját, kellett az a bevezető rész. A csend, a folyó melletti szép természeti képek bemutatása, amelyek elmélyült gondolkodásra ösztönöztek... A múltról és a jelenről pedig csak annyit, hogy ebben a szituációban a múlt összemosódott a jelennel. Tehát egyszerre láttam (és láttattam) a múltamat és a jelenemet.

- Mit kívánnál még hozzátenni az eddig elmondottakhoz?

- Nagyon örülök, hogy megnyertem a pályázatot, és remélem, hogy ez a portál nem hagy magamra és segít a továbbiakban is.

- A szerkesztőség és az oldalt üzemeltető Karcolat Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesület nevében kijelenthetem, hogy igyekszünk Téged - és minden tehetséges költőnket - támogatni a rendelkezésünkre álló eszközökkel. Ezzel a cikkel is az volt a célunk, hogy jobban megismerjenek Téged, ki tudj emelkedni az amatőr irodalom elég vegyes és gyakran átláthatatlan tömbjéből. Verseid szerepelni fognak majd a Parnasszus Antológiában, amelynek igényes formában történő kiadását a közeljövőben tervezzük. Befejezésül kívánok további sikereket alkotói és magánéletedben, és köszönöm a beszélgetést.

Weinberger - Magyar Parnasszus - Szerkesztő

CsatolmányMéret
Kép ikon Branuel.jpg2.62 KB
Kép ikon Barnabás.jpg164.44 KB

Szilágyi Ferenc Hubart, a Csarnok új tagja

1952-ben születtem a nyírségi homok és az érmelléki mocsárvilág határán, Érmihályfalván (Erdély – Partium). Távol a természet és az építő emberi kéz csodáitól, azon a földön, amelyet Kazinczi, Kölcsey, Krúdy, Ady lábnyoma szentelt meg. A hely szellemiségének örököse lenni megtiszteltetés, ápolni kötelesség, továbbépíteni pedig hivatás.  Írni gyermekként kezdtem, de huszonöt éves korom óta képző-művészettel is foglalkozom. Érmeimmel, plakettjeimmel számos egyéni és csoportos kiállításon szereztem hírnevet és elismerést. Néhány kisebb köztéri alkotás mellett a legbüszkébb az általam tervezett és 2004-ben leleplezett monumentális emlékműre vagyok, amit szülővárosomban a XX. század hőseinek és áldozatainak emlékére emeltünk.

Az ezredforduló után új lendülettel fordultam az írás felé. 2006-ban megjelent az első önálló kötetem, az édesapám világháborús katonatörténeteit feldolgozó regényes emlékirat, Sztálin-csokoládé címmel. 2007-ben adták ki a nagyszüleim életéből merített, két novellafüzért tartalmazó kötetemet, amelynek címe Nagyapám pipái, Családi Panoptikum. Verseimet kezdetben internetes irodalmi portálokon publikáltam, majd a 2010-ben kiadott Tyúkudvari Gregorián, és a 2011-es megjelenésű Napkalászból arany pereg című kötetemben. Több antológiában is szerepelnek a verseim, publicisztikai írásaimnak a megyei lapok adnak helyet. Kéziratban van két regényem, és fél kötetre való novellám.
 Az alkotómunka mellett fontosnak tartom a művészeti szervezőmunkát és az ismeretterjesztést is. Önkéntes alapon, vagy felkérésre kiállításokat szervezek, megnyitóbeszédet mondok, tárlatot vezetek, előadást tartok képzőművészeti és irodalmi témában.
 Nős vagyok, két sikeres felnőtt gyermekem, és három unokám van.

 

 

Az én férjem

Az én férjem furcsa szerzet,
nem e világra való,
nincsen semmi jó szokása,
ép elmére utaló.

Folyton csak a munka, munka,
oly kérges már a keze,
alvás helyett meg verselget,
elment tán a csöpp esze.

Vagy legalább ne bókolna
- rólam mindig olyat ír,
hogy ölelne, meg csókolna -
szerelmes a vén szatír.

Járna inkább a kocsmába,
rendes ember azt teszi,
nem mindig a felesége
titkos óhaját lesi.

A szomszédban? Ott még rend van,
sármos férfi a Feri,
kemény fickó, az asszonyát
minden este megveri.

Mikor rácsap az asztalra,
a sok tányér csörömpöl;
jó dolga van az Erzsinek,
könnyezik az örömtől.

Az a fene nagy szerencse
bezzeg engem elkerült,
életemet elhibáztam,
hogy így félresikerült.

Minden rossznak ő az oka,
sírtam már én oly sokat,
lám csak, most is a konyhában
sürög, forog, mosogat.

Ha megfeddem, békén hallgat
- nem is ember az olyan -
előbb-utóbb megőrülök
mellette, de komolyan!

Mi lehet szorgalma titka,
faggathatom, nevet ő…
Uram Isten! Biztos várja
már egy ifjú szerető.

Bíztató

Nyarunknak álma véget ért,
de mégse hidd, hogy elmaradt!
Ne ejts könyűt a meg nem élt,
remegve vágyott percekért,
reánk talál a pillanat!

Szobánkba űz a zord idő,
a sár, a fagy, ha meggyaláz,
lidérces álmok éje nő,
de böjt felé a szédítő
tavaszt idézi már a láz.

Nyarunk hevében újra gyúl
szemedbe' már a fényszilánk,
virít a rét, az ég azúr,
madár dalára zeng a húr,
s lobogva ég a régi láng.

Riszál a búza, lesz kenyér,
virágok ajka mézet ád,
karomba' már a szél sem ér,
s ha egybe forr a két tenyér,
szemem nevetve néz reád.

 

Derűre ború

Kóbor szellő sok-sok idő múltán
felkutatva minden kis zugot,
hozzám talált, s titkolózva, kurtán
néhány dolgot fülembe súgott.

Rólad mesélt, hogy kerül az álom
katlantüzes nyári éjjelen,
mikor fájó sóhaj fakad szádon,
s elmerengsz a múló éveken.

Vágyad éget. Az éjszaka sátra
betakar, de nem gyógyít sebet.
Csak a hajnal hoz enyhet a lázra,
mikor ólmos csendje eltemet.

Magam vagyok én is. Tőled távol.
Mint nagy polip, ölel a sötét.
Hálót vetett rám az éjszakából,
rám borítva csillagköntösét.

Nyomnak tespedt, rossz, lidérces álmok,
s mikor végre fáradtan kelek,
csúfolódnak tükrömben az álnok
szarkalábas gyűrött reggelek.

Harcos régi ábrándokhoz híven
önmagammal vívok nagy tusát.
Metronómként veri el a szívem
régi dalok kopott taktusát.

Reményeink szép sarjadó ága,
miért jön a derűre ború?
Életünknek elmúlt boldogsága
rózsa volt, most töviskoszorú.

Gyilkos-tó I.

Ég felé mutatva, szinte kérkedőn,
árva szikla tömbje állt a bérctetőn.
Álmait vigyázta Kis-Cohárd, Likas,
s őrködött felette büszke szirti sas.

Egykor itt e kőre támadó szelek
ostorával csaptak rá az istenek.
Zápor árja mosta, marta zord idő,
fagyrepesztve tűrt a néma bérci kő.

Széthasadt a szikla századok során,
nem fogott ki sorsa őrlő vasfogán.
Omladéka ingva völgy ölére dűlt,
szűk mederbe törve, zúzva szétterült.

Csörtetett a víz a nagy kövek között,
hordalék falába - gátba ütközött.
Kis patak befogva, öble néma tó,
vadkacsák tanyája, békaúsztató.

Fák hegyén a csipke égi kékbe tör,
árnya leng a völgybe, zöld a víztükör;
szél sodorta pára száll a tóra ott,
ringva hord a fodra nyalka csónakot.

Fent a hegytetőn a lucfenyő sudár,
zsenge, szép gyopárra tűz a fénysugár.
Áfonyára nyelvet ölt a vad fagyal,
múlt ködébe néz a csonka sziklafal.

Ha szól a vers

A lélek dalban ünnepel,
a szív is ritmizál,l dobog;
az árnyak akkor tűnnek el,
ha szárnyra kelnek holt sorok.

Ha szól a vers, az Alkalom!
Fülembe cseng a szent zene,
én ámulattal hallgatom,
mintha az égből zengene.

Egy angyal fújja tán, ahol
csak megbékélt szív létezik,
a halleluja hangja szól
a csetlő-botló emberig.

Vigyázz nagyon, hogy mit beszélsz;
a szó, ha szívből énekel
- bár meglehet, hogy félve élsz -
a hit, remény nem veszhet el!

Az Úr figyel, oltalmat ád,
szerelme mindent átitat.
Hát nyíljon szent imára szád -
a vers a legszebb áhítat.

 

Januári éjszaka

Lázas téli éjszakának
szuszogását hallgatom.
Bordái, mint zörgő ágak;
minden zugát mellkasának
átjárja a fájdalom.

Rózsafüzér. Tán egy párka
fűzött jégből gyöngyszemet
gonddal sodort vékony szálra.
Álmát borostyánba zárta
januári rettenet.

Levegőért kapkod a száj,
nyugalomra epedő.
Ha megáll a szíve, nem fáj,
kiterítve fekszik a táj,
hómező a lepedő.

Ég vizében, jeges árban
mosdatva a tetszhalott;
temetőben vesztegzár van,
csillagpitykés gyászruhában
a hold hazaballagott.

Kolozsvár, kincses városom

Üdvözlégy, kincses városom!
Hol a kő régmúltat idéz,
ecetfa nő a várfokon,
s nem ontja vérét a vitéz.

Bölcsőd királyfit ringatott,
s bár szenvedtél te eleget,
de történelmet írtak ott,
állva ostromló szeleket.

Skóláidban hitet tanult,
s hitt a tanokban sok diák;
gyöngyként fénylik most is a múlt,
regélnek róla korvinák.

Magas tornyodról a kereszt
mart sebbe, mély gödörbe néz,
vízköpőd sárkányvért ereszt,
a Fellegvár fent ködbe vész.

Mátyás elmereng bronzlován,
csatára többé nem vezet;
felhő ül sziklahomlokán,
ejt zöld patinakönnyeket.

Más zászló leng már a rúdon,
más nótát sodor itt e szél,
s a szép Monostori úton
magyarul senki nem beszél.

Siratlak, kincses városom -
kifosztott régi szeretőm.
Az éj lidérce átoson
a Házsongárdi temetőn.   

Lepketánc

Lent a végen,
zsenge réten
barkaágak intenek;
duzzad kedve, mint a vánkos,
vígan űz egy tarka, táncos
pillangót a kisgyerek.

Tűz tavában
délibáb van,
forr a lég, a nyári ég.
nyelvet ölt a kecskerágó,
táncra perdül száz imágó
szállva mint a tollpihék.

Őszi kertben
rozsdaverten
pár levél az almafán,
hull a rózsa lepkeszirma,
még az ég is mintha sírna,
könnyet ejt a vén platán.

Fent a légben,
messzeségben
száll a pille, szárnyra kél,
háztetőkre hóruhát rak,
hófehérbe' mind a sátrak,
vásznaikba tép a szél.

Ám, ha kerted
feltüzelted,
s már a lombja sem zenél,
óvva mindhiába félted
váradat, ha puszta léted
lepketánca véget ér.

Oltalom otthona

Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
hol a múlt búja fáj,  kék patak, erezet
csörgedez szüntelen hetyke két domb között,
ott a szív bús verem mélyére költözött.

Bujdokol benne tán titkos, mély fájdalom,
enyhítse tárt karom, hozzád írt vágydalom.
Benne új érzelem, új remény vív tusát,
ott zenél biztatva új táncok rítusát.

Oltalom otthona, halljam hát szép szavad,
szólalj meg, mert e perc gyöngysora szétszakad.
Hol a vágy szurdoka lopva rejt éjszakát,
barlangod mélyében ott lelnék én hazát.

Sárba hullt remény

Kertek mögött, homokdomb oldalán
ezer szép menyasszony - nyílik az akác!
Május mézédes csókot hoz talán,
s illatorgiával tombolhat a nász!

Züm-züm zenére járja most táncát
a szerelmes méhek részegült hada,
élvezettel éli ki románcát,
nektárral gazdagon térve majd haza.

De jő az éj, s elered a zápor,
vad vihar tépázza meg a szép arát
- földre kerül a patyolatfátyol -,
siheder szelek hordják szét jaját.

És reggelre halott a menyasszony,
nemző vágya rideg, sárba hullt remény;
búsan vonul, nincs miért virrasszon
a zsolozsmázó ezernyi vőlegény.

Őrizd a mesét

Imába zárd a régi szép mesét,
idő előtt a szél ne tépje szét!

Kötötte múlt, vigyázza még jelen,
sikoltva hullna szét az éteren.

Vad elme vétke sutba dobni azt,
mit ér az ész, ha nem talál vigaszt?

Szavakba öltve már tiéd marad,
s a lelked üdve tán a pillanat.

Maradna csendben itt a szenvedély,
füledbe súgja halkan: Ember, élj,

ne add az álmod, ősi szent hited,
ha jóra vitt, ha szépet épitett!

Hatalma nagy, de verve már az éj,
ha kél a fény; te higgy, szeress, remélj!

Segít a jó, a tiszta, bölcs beszéd,
de fogd, de fogd a szép meséd kezét!