Égő lámpaként lóg csillagfüzéren,
ráborul végtelen égboltkalap.
Itt-ott lóg rajta egy-két bolygó-érem
csorbult foga horizontba harap.
Napraforgók gyülekeznek a téren,
fejük felett felhő-borotvahab.
Ők egyre csak táncolnak pengeélen,
az éles fény közéjük szalad.
Röppen a perc, mint megriadt fácán,
esélyként kínálva magát most tálcán,
(tán így indulhatott el az IDŐ)
ám nincs ravaszon a mágus ujja.
Az utcán tróger szél az orrát fújja,
s kukák szájából a szemét kinő.