1977. december 6-án születtem a Partiumban, bár kalotaszeginek vallom magam édesapám révén. Életem első hat évét a kővárvidéki szelídgesztenyés Sárosmagyarberkeszen töltöttem (itt írta Petőfi a Véres napokról álmodom c. versét), majd édesapám, mint református lelkész meghívást nyert Szatmárudvariba. ’89-ben, amikor „kitört a demokrácia”, hogy az anyanyelvünkön tanulhassunk tovább, szüleim aláírásokat gyűjtöttek, s némi hercehurca után megalakult a szatmárnémeti Kinizsi Pál képzőművészeti és zeneiskolában a magyar tannyelvű osztály.
Szobrászatot és grafikát tanulhattam, ám magyar nyelven nem volt lehetséges továbbtanulás ezen a területen, ezért a szatmárnémeti óvó-és tanítóképzőbe felvételiztem. Öt év és a sikeres érettségi után, két évig voltam a szatmárudvari magyar tannyelvű szimultán osztályának tanítónője, emellett pedig a román felsőbb osztályokban tanítottam német nyelvet. Időközben felvételt nyertem a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem vallás-néprajz szakára. Az egyetemi évek alatt részt vettem pár terepmunkán az erdélyi szórványmagyarság területein, és kisegítő tanárként dolgoztam egy kolozsvári speciális iskolában.
Az egyetem elvégzése után Magyarországra kerültem, ahol mint számítógépes grafikus helyezkedtem el, és végzem ezt a munkát a mai napig, kisebb fordítói és korrektori munkák mellett. Budapesten ismerkedtem meg a férjemmel, akivel pár éve kiköltöztünk a pest megyei Örkénybe. Jelenleg itt élünk, egy erdőszéli házikóban, szabadidőnkben kertészkedünk.
Első verseimet 7 évesen írtam, és három - négyfüzetnyit őrzök a tizenévesen írtakból is.
Az alkotás lételemem, akárcsak a zene. Hosszabb-rövidebb kihagyás után mindig visszakanyarodtam az íráshoz, és most már megállapodni látszom benne, mert úgy érzem, hogy van hivatásom ismét.
2007-ben jelent meg először pár versem nyomtatásban az Amatőr Tehetségek Antológiájában, előtte pár kisebb cikkem és versem a szatmári Friss Újságban, - amit névtelenül publikáltam -, és a FAOSZ kiadványaiban.
2012 végétől kezdtem komolyabban venni a versírást, azóta egy-két antológiában szerepeltem, és pár versemet megzenésítették. Büszke vagyok arra, hogy itt lehetek köztetek, a Csarnokban.
Köszönöm H. Gábor Erzsébetnek - Zsikének -, hogy meghívott az oldalra, és köszönöm szépen mindnyájatok munkáját, a sok bátorító szót, tanácsot. Amire még büszke vagyok, bár nem az én érdemem, hogy magyar nyelven szólhatok, írhatok, ez egy olyan adomány, megbízatás, amit kötelességünk óvni és továbbadni. Egy életen át tartó szolgálat, és teszem ezt a legnagyobb örömmel, Isten segítségével.
Bennem moccan a tűnő idő csendje,
széteső napok megnyílt végtelenbe
hulló dalának halkuló hangjai.
Szeretném minden bűnöm bevallani.
A felriasztott szívnek kondulása
visszhangot vet a fagyott, téli tájra
és belesüpped, mintha nem is lenne,
mélyre húzza a mulasztások terhe.
Fölém nőnek az üresség árnyai;
a kimondatlant, Uram, ki mondja ki?
Reszkető madár sír az éjszakában
kétségbeesve, tudja már, apátlan.
Csillagködön át jössz egyre közelebb,
felfénylik a menny, mert körém öleled,
s belém költözik létednek valója.
Csak téged hallak mindig, és azóta,
Édesapám!
Nézd, a völgy ölére rásimult az este,
zöld ruhája selyme hangafű, moha,
régi bált idéz meg: óriás terembe’
suttogó neszek közt vágyak ostroma.
Mennyezet hasára milliónyi csillag
rátapadva szórja sárga fényeit,
halkuló dalokra ablakok kinyílnak,
illatok csodája zsongva részegít.
Állok elmerengve, szél simítja vállam,
cirpelő tücsöknek éj-vonója szól,
téged emlegetnek táncoló magányban
ágak összebújva, árnyuk átkarol.
Nem tudom, mióta járom ezt a völgyet
szemrevételezve zegzugos honát;
villanásnyi hangod múlt időbe pörget,
azt remélve, egyszer szíved megbocsát.
Ősz citerázik a fán, senki se hallja talán
bánatos, árva zenéd, szél fütyörészi köréd.
Mennyire reszket az ég! - rengeti Napnak ölét,
színehagyott sugarán táncol a fecske, parány;
lombkoronán kikacsint fénysuhanásnyi magány.
Lépted után egyedül porzik a lég keserűn,
vágyakat űz, megidéz félbeszakadt nevetést,
hajnali szív örömét tördeli, jól belevésd:
benned a fény hegedül! Mennyei ék-veretű
dallama hinni tanít: majd jön a búra derű.
Földig hajló fűzfaágon
szellő játszik, szenderálom
ring a fényben nesztelen,
tarkaszárnyú sejtelem.
Harmatcseppben pille vágya
tükröződik gömbbe zárva
napsugaras reggelen,
elillan, ha meglesem.
Lét suhan, s e csendes órán
ezüsthajnal esőt szór rám,
hangtalan.
Cseppjében az örök élet,
reményt súgó, friss ígéret,
súlya van.
Pókhálón ring bíbor álmod,
bebábozott sóhajtások
lengetik.
Szürke árnyban fehér lépdel,
dobbanásnyi fényben ér el
lelkedig.
Teríts a fűre sóhaj-ágyat,
olyat, amire lelkem vágyhat,
damaszt a holdfény, beste földjén
lopóznak árva éji árnyak.
Talán az emlék űzte őket,
epedve lopni égi hőnket,
beszédük hallom, mint az örvény
fagyosra hűti csontvelőmet.
Takarj be élet illatával
azonnali és gyors hatállyal,
pamutfüvekben égve pőrén,
imánk legyen ma tiszta nászdal.
Reményt hozó, csendes álom
szemedben ring, szó a szádon
rügyet bontogat,
napfény selymén úszó pára,
olyan könnyű, oly vidám ma
minden gondolat.
Fölém hajlik messzeséged,
mozdulatlan nézlek téged,
s azt, mi eltakar.
Délibáb vagy furcsa játék,
megérintelek, ha vársz még,
ne tűnj el hamar!
Leheletnyi valóságom
az, hogy látlak, s megcsodálom
szívedben zeném.
Lélegzetem visszatartom,
időt lesek múló arcom
surranó neszén.
Benned fürdik égnek kékje,
tiszta tükröm örök képe,
eggyé válhatunk,
leszünk való létnek álma,
gyümölcshozó boldogsága,
mert igaz szavunk.
Lombba süppedő, nehéz levegő:
vihar előtti csend oson a fákon,
álmokat szedő, homlokán redő;
bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.
Bitang vágyaink árbocán megint
csüggedve leng a kifeszített vászon.
Az ég nem kacsint, megdördül, amint
reszketeg kezem mégis összezárom.
Napfényt látok, és parázs lüktetés
ringat idebent, a sugara bársony,
lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,
élettel telve a bizalom átfon.
Testem még vacog, társtalan napok
sötét felhői, mint megannyi zátony;
zúgnak a habok, de ünnepelj, ragyogj!
Befogott széllé igaz álmod váljon.
Álmot láttam, üresen állt a Föld.
Hiába szólt intelem, meggyötört
hiteteknek kapzsiság a magja,
szegény népem, nyugat áldozatja
süket lettél, sötétben a napok
felőrölnek, hisz rég megíratott:
pusztaság lesz, és mind kivágatunk,
ha eladjuk népünk, hazánk, szavunk!
Kövér szívünk, kamránk jajokkal tele,
elfeledted: a léleknek nincs zsebe.
Nagy vihar jön, a tiszták megmaradnak,
sarj a törzsből, magja a szent magyarnak.
Emeld fel szíved égi kikötőbe,
ahol a jelen békítő derűje
ring a csendben, mint örök pillanat,
hagyd, hogy táplálja mindenik szavad.
Indítsd tetted a bent ragyogó Napból,
ott a gondolat fénylő, s igazat szól,
belőle meríts, és a pirkadat
töretlen, élő valóság marad.