virginás blogja

Márciusi holfénysimogató

Nézd, a kinti jégcsapokra
édes álmot hint a Hold,
sárga fénye ráhajolna,
mint egy égi rozsdafolt.
 
Ölbe kapja észrevétlen,
épp fogócskát játszanak,
pirkadat jön, ring a réten,
mint hömpölygő áradat.
 
Télkihordó furcsa reggel,
bent a házak szótlanok,
némelyikben szól a vekker,
bámészkodva néz az ember:
jégcsapokba bújt a Hold?
 
2022. március 25.
 

Szobám falán a kép

Szobám falán a kép ma kissé ferde,
de aggathattam volna bárhova,
ki tudja mért, ma új ruhát szeretne:
hamar rongy lett a sorsnak bársonya.
 
Csak álltam ott, időmnek végtelenjét
mértem ki éppen két végzet között,
míg csillagokból csordultak az esték,
egy árva percem éppen megszökött.
 
Helyére álmok, új alkalmak jöttek,
s bár megfeszültek elmék és inak,
mégsem jutott elég a mély gyönyörnek:
sebaj, gondoltam, festek másikat.
 

Karácsonyi zsoltár

Hétköznapok szürke ágán
apró csillagszóró égjen,
havasoknak büszke ormán
fenyők őrködjenek ébren.
 
Tündököljön most az ünnep,
fény ragyogjon jászolában,
ragaszkodás ott szülessen
minden egyes pillantásban.
 
Szóljon ma a szóból elég,
legyen benne a varázsa,
közelítsen Betlehemből
a szeretet suttogása.
 
Éjszakája legyen csendes,
mintha az idő is állna,
a reménynek édes álmát

Az elmúlásnak fénye lesz velünk

Kik elmennek, a fénnyel mennek el,
a szeretetet magukkal viszik,
vállukon immár nem lesz új teher,
lerakják ott az összes eddigit.
 
Nemrég beszéltünk, vidám hangodat
szétkapkodták az éhes verebek,
etetőkről a száraz magokat
ahogy elfújják megvadult szelek.
 
Egy emberként épp te voltál soron,
kezed távolról alig inthetett,
hiányodat még nehezen szokom,
míg letörlöm egy néma könnyemet.
 

A sorsnak így lesz ködből font varázsa

Az életünk csak földbe döngölt vágyak,
a látszatát a szél sem fújta szét,
a Hold sehol, s az utcán árnyak járnak,
és félelmében reszket a sötét.
 
Az utcalámpák míg köszöntik egymást,
a fényük messzi végtelent kutat,
még pirkadatkor ők gyújtják a lámpást,
s a napsugárnak ők vágnak utat.
 
A félhomály kinn csendet int magára,
az ég szórjon ránk múló éveket,
a sorsnak így lesz ködből font varázsa,
s világunkból csak puszta képzelet.

A tél

Ezer pehelybe rejti önmagát,
fehérbe vonja fenn a zord eget,
magunkba szívjuk dermedt illatát,
a kerti rózsák búcsút intenek.
 
Mély tó felett bús fűzfa bólogat,
kék gyertyalángra jégvirág fagyott,
egy utcalámpa fest rá szirmokat,
s a tó vizére hulló csillagot.
 
A szél iránya fordul hirtelen,
eszünkbe jutnak elköszönt nyarak,
a holdvilág is szinte meztelen,
emlékeink, jaj, meg ne fázzanak.
 
2021. október 9.

Miközben új jövő fogan

Jövőbe roskadt gondolat
magát emészti, fojtogat,
az új jelen még tejfehér,
a szürke múlttal összefér.
 
Megáll az óra, nem forog,
nem áll kötélnek, oly konok,
időt rabolt a végtelen,
terhét cipelni képtelen.
 
A régi sors, az érthető,
te itt vagy, új reménykedő,
hozod nekünk a változást,
ki még nem érti, megbocsásd.
 
Az újban ébren ott leszel,
a régi áldva enged el,
pezsegni látszik boldogan,
miközben új jövő fogan.

2020. december 27.