virginás blogja

Közeleg a tél

Lomb között az álom
lábujjhegyen jár,
szikkadt szalmaszáltól
búcsúzik a nyár.

Sápadt-lila fényén
jég a csontba mar,
őszi szél szegélyén
süpped az avar.

Dermedt tanya körül
korán este lett,
kékcinege röpül
szőlőskert felett.

Itt van ősz-október,
sárgul a levél,
szomorú a lófej,
közeleg a tél.

2019. október 21.





 

Hintám a föld

Ülök a földnek peremén,
Lábammal meghajtom magam,
Kék csillagokkal tele ég,
S a fátum magával ragad.
 
Idekint csak magam vagyok,
Belül folyik a küzdelem,
Saját magammal harcolok,
Más ellenségem nincs nekem.
 
Tudom, hogy én dönthetem el,
S tudom, hogy győzni akarok,
Van, ki jobb sorsot érdemel,
Több hitet kérek, adjatok!
 
Senkinek föl nem róhatom,
Hitem annyira ingatag,
Föld végén lábam lógatom,

Anyák hagyatéka

Várakat anyák karjából emelnék,
Ásatnék köréjük mosolyukból árkot,
 
Kapukra pántot álmukból veretnék,
Hajtincsfonatukból vároromra zászlót,
 
Ha láz gyötörné gyermeküknek álmát,
Szívük melegéből virrasztáshoz lángot,
 
S örök emlékként, ugye te sem bánnád,
Az anyáknak adnám az egész világot.
 
2015. május 3.

Fák és szerepek

Hegyek, ború, csúcs és fellegek,
Alattuk fák, bókoló bogáncs,
Koronájuk oly töredezett,
Kérgük alól kilátszik a háncs.
 
Ez a föld már semmit nem terem,
Mint végtelen lánc, az égig ér,
Csontok felett nem ítélkezem,
Sírok mélye félelmet kísér.
 
Előttem a kitaposott út,
De helyette ösvényt keresek,
Tudom, sokszor én voltam a rút,
Kergetőztek űzött szerepek.
 
Megvívnám a legvégső csatát,

Jászol és kereszt

Sziklába vájta... jászol. Golgotán kereszt.
Áldjon meg e kettő szent vigasztalással,
Ki dermedt csendnek nyitott ablakot üzensz
Lidércfénynek tűnő vékony gyertyalánggal.
 
Az Úr mindenségét megalkotta nékünk,
Békétlen Jónásnak egy óriás halat.
Ítéletidő volt, s a bárka készen állt,
Elmúlt jelenünkből, ha emlék sem maradt.
 
Hív a régi jászol, megtalált sorsodnak
Új tartalmat adjon e dicső pillanat.
Lágy karokkal ringatták csillag-angyalok,

Ha eljön a múlt, álmaidban...

Amikor még szánkó húzta régen a telet,
Örültünk gyerekként a hullócsillagoknak,
Vártak minket anyáink, ha szürke este lett,
S ilyenkor színeseket álmodtunk magunknak.
 
Bárha fújt a hóvihar a csupasz bérceken,
S ránk ragyogtak reggelenként füstös katlanok,
Vártuk, hogy a szép álmokból valóság legyen,
Betakartak szárnyaikkal tündér-angyalok.
 
Múltad az, ki barázdákba szántja arcodat,
S billentyű-sorrendbe rakva dúdolt hangjaid,

Gyurmavers

Mondatokról leszakadt csonka szavakat
keresek, versekből kimaradt rímeket,
megtöltöm veletek ismét a mozsarat,
s gyúrhatom újból a porrá tört szöveget.
 
Formálom, tekerem, nem gördül, elvetem,
alapos munka ez, nem holmi kapkodás,
ahol abbahagyom, ott újra kezdhetem,
szülessen belőle friss, röpke alkotás.
 
Naprakész formában tiszteleg a versem,
tudom, hogy mosolyogsz, látszik a kis vigyor,
megsárgult múltat már nagyítóval nézem...

A tél lábnyoma

Gurult a fény, babonás buborék,
Örök teleknek jeges lábnyoma,
Olykor délután foltos alkonyég, -
S fehéret nyílt a kerti orgona.
 
Szelet fogott dermedt fogatába,
S őhozzá szólt a vihar mestere,
Mélybe markolt megdermedt varázsa, -
Ha csillagfénnyel eget festene.
 
Egyedül csak nála volt az ostor,
Mentő gondolat nem szült ötletet,
Kőbálvánnyá formálta a szobrot, -
A telet, láncra, mégsem verheted.
 

Az éjszakák oly feketék...

A víz kék színeket játszott,
hullámait elringatta,
éjszaka, ha fényük fázott,
csillagait betakarta.
 
Égen a Hold csak félkorong,
fényében gyöngy-hullatta kék,
álmos árnyékon mosolyog...
s az éjszakák oly feketék.
 
2015. június 10.

Tánc és homok

- A Kontraszt-kiállítás margójára -
 
Valaki mindig előttem táncol,
Ritkán simogat a lesújtó kéz,
Ha elhibázom, elölről számol,
Morajló hangja csak poklot igéz.
 
Suttogó szavát szitokra váltja,
Szakad az égből a kénes eső,
Bűnnek a tőrét szívembe mártja, -
Hol van ilyenkor a Gondviselő?
 
Testét az élők vetik pokolra,
Homokot könnyeznek, olyan nehéz,
Fejükön koppan olykor a botja,

Óralánc

Dobhatok hatost, a kocka mindig pontos,
mint az óralap, ha nincsen szám sem rajta,
s a mutató, látom, eléggé bolondos,
ám a precíz időt kétszer jól mutatja.
 
Kitartott tegnapig, nehéz volt a sorsa,
Völgybe le, dombra fel, tiktakolt a dallam,
Mindegy, hogy hol állt meg, s fogyott el a borsa,
Ha nem ver a szíve, nem segít a balzsam.
 
Feje lóg, vagy nyelve, akár a kutyának,
Fémből készült láncon csüng a mellényzsebben,
Végére szeretnék járni a csodának,

Fehér pillangó...

falon egy festmény,
rajz ceruzával,
pillangó, testén
fehér ruhával.
 
fekete hajjal,
csókja sem édes,
szíve még fanyar,
mindenre kényes.
 
ékes a szárnya,
kopott a másik,
felkér egy táncra,
azt hiszed, játszik.
 
nézése tüskés,
kezében álarc,
hiába tündér,
nem Ő a válasz.
 
2016. március 17.

Kérdés

Választ csak egy kérdésre kapsz,
Te sem tudod, mi lenne az?
 
Legyen a kulcskérdés talán?
Ó, nem! Az ajtó nyitva már!
 
Vagy a kilincsnek a hossza?
Nem! Azt meg a mérce hozza!
 
Tudom! Inkább a pók legyen,
S hálója mért nem végtelen?
 
S míg visszajön a válaszom:
Tinta serceg a tollamon!
 
Küldöm e pár kérdést neked,
Melyik legyen? Eldöntheted!
 
2016. szeptember 27.

Holló az éjben

Tétova kézbe
hajlott az álmom,
sóhajtok félve,
koppan az ajtóm.
 
Régi a könyvem,
olvasom halkan,
gyászol a lelkem,
kedvesem: angyal.
 
Fáraszt a pánik,
zizeg a firhang,
Lenórát játszik
éjben a visszhang.
 
Holló ül lesben
szobámnak szobrán,
koromsötétben
készül a botrány.
 
Nem nagyon értem,
beszéde locska,
riadtan néztem,

Volt egyszer egy ember

Kutya sem törődik veled,
Te sem vársz már senki másra.
Álmodból rázod fel magad
Fittyet hányva a világra!
 
Mindig túlléped a határt,
A célpontot elhibázod,
Könnyű kérdésre merengőn
Bámulod a délibábot.
 
Annak idején egy ember
Éppen többre vitte volna.
Kain, bár megölte Ábelt,
Életét földön futotta.
 
Reménynek hitte a napot,
Akár pillangó, szárnyait.
Halványan derengő fényben