titus56 blogja

Lélek-pokol

Lélek-pokla
 
Lélek, ha poklán
egyre  lentre,
egyre lentre,
lentre száll.
Sírjára könnyü,
tarka lepke,
tarka lepke,
lepke száll.
 
Hangját a szél se,
úgyse hallja,
úgyse hallja,
hallja meg.
Imája egyre,
elveszejtve,
elveszejtve
megremeg.

Kuporgó éjszakák

Kuporgó éjszakák
 
 
Fázós éjszakák  kuporodnak az ajtóm elé,
vacogó ajkukon kihűlt csend remeg.
Elveszett csodád  még fényét  hintené
míg gondolatom a  tegnapban hempereg.
 
Az átélt fényvihar bennem  halkan neszez,
s minden rótt sorom még téged koldul.
Az est, emlékeimből alamizsnát szerez,
nyitva hagyott lelkem halkan nyikordul.
 
Keresem magamba hajnalod nyomait,
s mint ki  illattól részegen tántorog,

Lüktet az ősz

Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír 
 
 
Lüktet az ősz
 
Láng kavarog, ősz szűz dala fénylik a fákon,
serken a vér, szelek éles kardja suhint.
Gyöngy szemű harmat cseppen a bús fűszálon,
sír a madárdal, vége a méz ízű nyárnak.
Kék szemű ég anya fellegek szélén alszik,
szürke bozontos álmokat lüktet a szív.
Rozsda paláston fényt didereg suta nap-csók,
lágy, puha szőnyeg duzzog a kertek végén.

Sorok

Semmi tükrén
 
Minden, mit úgy hiszel valóság,
csak a semmi tükrén van jelen.,
ha kezedből kifolyt a jóság,
valósággá tenni, gyötrelem.
 
Rianásaink
 
Belehallgatni az éjszakába,
hol az időt már csendekkel mérik,
a nappalok éles rianása,
sosem enged fellátni az égig.
 
Bársonykavics
 
Ha csendszívével rám hull az alkonyat,
sötétség, és fény között lebegve

Ritmus

Ritmus
 
Dalra fakadsz ha az ősz szele repked,
és libben a fákról barna levél,
tárd ki a szélnek hó színű inged,
nyár parazsát melegítsd amíg él.
 
Ha szállni tanítod a fellegeket,
és hajkoronádon nap tüze táncol,
homlokodon fények kerekednek,
képet orozva a tűntszemü nyárból
 
Szürke dalok muzsikálnak az égen,
kék csalfa akkordja alig szövi át,
bennem a rozsda virágzik régen,
faragj ki magamból új palotát.

Nyugalom-szonett

Nyugalom-szonett
 
Halkul az est, hajadra csillagfény zuhan,
ajkadra mosollyal költözik az ünnep.
A messzeség szárnyának sötét súlya van,
két kezeddel a holdat tartod tükörnek.
 
Tekintetedben a nyár forró kincsei,
válladra ég terít rejtelmes palástot.
Az éjszaka sötétje lágyan elnyeli
parázsmeleg-csenddé olvadt hallgatásod.
 
Hunyt szemedre szirmokat fest a pillanat, 
az időre bíborszárnyú álom tapad,

Ódányi óda

Ódányi óda
 
Az est is most titokban lépked,
magányos csend van,
álmok susognak a házak felett,
a hold komoran
hajlítja testét, és óarany ecsettel
halvány árnyékot csókol körém,
az utca másik felén
lassan nekidől a falnak fáradtan,
a lecsorgó lámpafény.
 
Visszhangzó léptek kék-koppanása
még idetolakszik,
hideg ablakomnak nyomva homlokát 
elalszik,
és a kerten át, bársonyos lidérc

Hirtelen

Hirtelen
 
Hirtelen beröppent a kitárt ablakon,
átszőtte fénnyel a rideg szobát,
még mielőtt az enyészet mindent bevon,
felverte lelkem szívreült porát.
 
Csak kézen fogott, és álmokon repülve
próbálgattam szárnyaimat újra,
bíztam, lengeségünk soha nem zuhan le,
színét vesztve, árván kifakulva.
 
A szél, alánk sodort tündöklő mezőket,
suhantunk kéklő egekre festve,
a nap ősszekócolt tollainkra égett,

Vihar

Vihar
 
A hegy mögött, a hegy mögött,
a ködszakállú hegy mögött,
minden illat nyurga szárnya,
üveg-harang kondulásra,
fellegházba költözött.
 
A tó vizén, a tó vizén,
a szikra-tükrös tó vizén,
hullámokkal kergetőzve,
szelek jártak pörgölődve,
tapostak a kék szivén'.
 
Az ég alatt, az ég alatt,
a cintányéros ég alatt,
fürge villám földre cikkan,
pipacs-szárnyú lelke lobban,

Bevarrva

Bevarrva
 
Vállamon elnyűtt sors lobog,
kezedből pergő, hűlt homok
karcol vésett ráncaimba,
hunyt szemem mögé bevarrva,
a tegnap fénye kóborog.
 
Bordáim közt zajongva ver,
kifosztott álmú holt teher,
a túlsó partra átviszem
bennedfelejtett, tört szívem,
hol álomszárnyú szél seper,
 
a fák közt félve fekszem el,
remélve egyszer ott leszel,
szemedből gyöngy csöpög belém,
szikrázó ágak tűhegyén

Isten tudja

Isten tudja
 
Ne kérdezd hol van, nagy titok,
ott megannyi rejtett csend a kő.
Ott nem nőnek hetyke jázminok,
szárnyára vesz a telt idő.
 
Nem tudja senki, hol vagyunk,
létünk csak Isten fejti meg.
Lassú álmokat ringatunk,
kedvünk a fényben hempereg.
 
A fűben lépésed sóhaja,
válladon a nap is felragyog.
Árnyékod mosolygó udvara,
előtted vidáman andalog.
 
Csak nézlek, illatod megrohan,

Selymes ima (ritmusgyakorlat)

Selymes ima
(ritmusgyakorlat)
 
Ég peremére szegezve a csillag,
kis fénye a kerteken úgy bukik át,
mint csipkesötéten a lengő illat,
ha éjszaka szűri a lágy muzsikát.
 
Fellegeket cicomázik a félhold,
szűk köntöse réz szinü', fénye szakadt,
éji vizekbe langy' feketét old,
kúszik az árnyék a lombok alatt.
 
Szürke kabátját a fákra akasztja,
illatos álmot ringat az alkony,
egy fénytelen csillag, csöppnyi mihaszna,

Bársony est

Bársony est
 
Csillagon halkul a fény,
lángjain bársony az est,
csipke köténye remeg, 
vérzik a hold, odafest
fátyolképet a tóra,
csendesen hajlik a nád,
vízhez bújnak az ágak,
fodroz a fényszerenád,
part kövein ezüsttel
villan a mélyszavu' csend,
álmok úsznak az égen,
lassú a szív idebent.

Magamnak

Magamnak
 
Talán nem érdemes verset írni
mert ami vers azt meg nem írhatom
minek magamból egy lapot kitépni
és keresni a még meg ne írtakat
minek zenéjét fel sem foghatom
hisz a kialvó lámpákra nézve 
miket a volt fény már nem boldogít
igent mondhatnék a csöppnyi kevésre
amivel egybegyúrt szobor vagyok
a márvány kívül hiába szorít
a rejtett nincs hideg köbe faragva
a gondolatnak pille súlya van
a végtelent könnyedén kikacagva

Megfejtetlen titok

Megfejtetlen titok
 
A vers, a csönd szakadt kabátja,
a toll, rég elrozsdált fogas,
hol ottfelejtődve várja,
mint fiókban lapuló garas,
 
hogy egyszer még magadra öltsed,
átjárja szótlan testmeleg,
és reám aggatott csönded
titkát, fénylő szemed  fejtse meg. 

Lelkes szárnyakon

Lelkes szárnyakon
 
Az idő körbefog évgyűrűkkel, halkan,
kérge alatt idegen létem lapul.
Eltűröm csak a mát, mint tégla a falban,
rideg keményen, jövőre szótlanul.
 
Istenkísértés rossz korban születni,
nyűgként cipelni egy idegen világot,
a teremtéssel kéne perre menni,
a jelen, mint megjósolt, édeni átok
 
szakítja szét csontomra száradt húsomat,
az idő rongybábúként játszik velem,
és a napokba igékkel szőtt kárhozat

Cseppenő színek

Cseppenő színek
 
A tótükör alá csúszott az ég,
átlátszott a felhők vallomása,
csak alig festegette körbe még
napecsetről lecsöppenő sárga.
 
A végtelennyi kék áttükrözött ,
sejtelmesen, mint nyitott ablakok,
és az elmosódó mélység fölött,
fehér szalagot vontak friss habok.
 
A nád között suttogást felejtett
szökellve a könnyüléptü' hajnal,
és csendben a part kövére ejtett
egy fénygolyót, égigbontott hajjal,

Folyó se marja

Folyó se marja
 
Folyó nem marja úgy a partot,
ahogy megkeseredik az álom,
ha tegnap-kihűlt párnád tart ott,
hol forró-magunkat nem találom.
 
A didergő sötétség könnye,
ablakomról hiányzó lehelet,
és minden éjszaka úgy hull le,
mint leomló szirtekről a kövek.
 
Emlékednek tegnap-arca van,
tenyerem vágy-melegében tartom.
Az idő félszeg-mozdulatlan,
mosolyodban szemem elringatom.
 

Napok

Napok
 
A napok szaladva rám köszönnek,
van, hogy egy lustán a térdemre ül.
Lelkem kiforgatja, csodát remélve
vagy csak kíváncsi, mi van belül.
 
Kabátom néha vállamra terítik,
indulva, sálamra csomót kötök.
Ünnepek csillognak, a fákon fények
s én ünneplő-magadba felöltözök.
 
Kint ragyogás, bent sötét  feszül,
a sarkon, lelkem új lelket kéreget.
Maszatos sárgáját  a Hold kibontja,
körbeleng s kócosan méreget.

Tószemű alkony

Tószemű alkony
 
Fürge, hollóröptü' szárnyon jött az alkony,
a tóra tolla rajzolt apró fodrokat.
Füstös égre bámult, nehogy elmulasszon
egy csillagot, a fák hegyén ha fennakad.
 
Lassan égni kezdtek mind, az égi gyertyák,
a hold billenti a sárga hintaszéket,
a nád súgva megdől, mint az öreg fejfák,
ha köztük lassú felejtés árnya lépked.
 
A víztükör, mintha égi jelre várna,
álmosan simult a bársony est kezébe.

Oldalak