Nagygyörgy Erzsébet blogja

Fénycseppek gyűlnek

Árvalányhajadban ott motoz a szél,
fénycseppek gyűlnek szemednek mély tavába.
Szíved most is oly hűvös, rideg acél,
tán a vágy hevével rést ütök falán ma.
 
Hű szerelmem érezd, lásd, s lelkedbe vésd, 
én hiszem, szerelmes, bús szívem nem téved.
Űzd ki lelkedből a téli dermedést,
s illatos virágmezőt teremtek néked.
 

Ha lángra gyúl

Ha lángra gyúl az éjszaka,
szívedbe ég a fény maga.
Hiába most minden, futhatsz,
de járni sincs erőd, fulladsz.
 
Ha háborog, s megreng a menny,
és mellig ér a kosz, a szenny,
riadt szemed néz szerteszét, 
itt nem használ a szentbeszéd.
 
Megindult lent az áradat,
nyaldossa fönt a válladat,
kiút ma nincs, nincsen hova, 

Jégcsipkét lehel

Hópaplanban alszik most a hegytető,
szív remeg, szerelmi vágyat sejtető.
Kint szegény Holdunk a fagyban elalél,
ablakunkba jégcsipkét lehel a tél.
 
Könnyű álom úszik fönt az ég alatt, 
lám az ősz kabátja mára szétszakadt.
Tölgyfaágon gubbaszt künn a jégmadár,
míg a kert alatt Karácsony jő ma már.
 
 

Varázsidény (Jambikus mese)

Mi módon kéne kezdjem, én e szép históriát, 
hogy meg ne sértsem most a finnyás úri népet,
s eközben, tán érdekfeszítő is legyen regém. 
E kis, mesés történet, úgy kezdődött, egy nyárvégi estelen,
hogy hercegünk, ( mert az sem árt, ha van) szép, fess legény,
elindult asszonykát keresni.
 
A szomszéd ország morc királya,
egy kellemes nap hírül adta,
hogy szép leányát, sebbel-lobbal férjhez adná. 
Ám egy feltételhez kötötte megkötendő nászukat:

Lassú kataklizma

Vegyiszennyezéstől zamatos az éjszaka,
füstízű levegő robog a tüdőm felé.
Artériaroncsoló lében tocsog a szív,
nem a csend motoz itt, gerincreccsenés dalol.
 
Szomjamat oltanám, nem merek inni ma sem,
mérgeket úsztat a haltemető lefelé.
A lábamat marja a folyó bűzlő szája,
lentről a halál ásít könnyező szemembe.

Ez itt az utolsó versem

Hát ez itt az utolsó versem,
amit a lantom tán eldalol.
Nincs már, ami a mélybe hatol,
csillag se lesz, egyetlen egy sem.
 
Nem szállok hűs hegyfokok fölött,
szárnyam nem simítja hetyke szél,
fenyves erdő többé nem mesél, 
szívem bús, lelkem elköltözött.
 
Köröttem sündörög a sakál,
megzavarva álmomat éjjel,
szerelmem is hiába kérlel,
s kiégve talál rám a halál.
 

Foszló fényei

Foszló fényei a városnak, 
itt lebegnek ma énköröttem,
múltbéli árnyakat idéznek.
Emberarcok villannak elő,
s tűnnek el az elmesötétben. 
 
Konokul megvívott harcaim
élüket vesztett kardjai
lengnek veszélyes közelségben.
Koszlott bűnt mosnék hófehérre,
a derengő égimezőkön.

Mióta elmentél

Az a szálkás fény ma is sebzi a szemem,
azóta könnyezek, folyton-folyvást.
Mióta elmentél, lelkemben havazik,
kemény tél szorongat, s tavaszt már nem remélek.
 
Éretted, vagy miattad szenvedek, majdnem mindegy.
 
Szalagosra rongyolódik az éjszaka,
bőrömet dörzsöli az idő kérge,
s rám ölti nyelvét, a király bohóca:
- tán látja, még nála is szánnivalóbb vagyok.

Ha

Ha elfogynak egyszer a szép szavak,
és kihuny a tűz szívemből,
s aranyveretű lantomat valami 
bénító némaság borítja el,
onnantól kezdve nem érzem lelkemmel
a nádas esteli szisszenéseit,
levendulaszín álmokat sem álmodom,
s nem hallom élesen

Oldalak