lnpeters blogja

Élő Múltunk halott ködben;
Tiszta égre madár röppen.

Kifelé, most már
Kifelé;
Végre az
Igazság felé.

Tudomány mesékbe révedt,
Nem létező útra tévedt.

Ágrajzos finnugor mocsár
Lassan a lomtárba talál.

Élő Múltunk halott ködben;
Kísérteties vén csöndben.

Parázs-lelkek fellobognak,
Rozsdás dogmák csikorognak,

Szétfoszlik műanyag kéreg,
Betör közibe
Az Élet.

Élő Múltunk halott ködben;
Emlék mocorog a földben,

Besenyő futások helyett
Feléled az

Változatlan égen
Örök sötétségben,
Ahol végtelenbe nyújtózik
A végzet,
Csüggedésről dudorászik
Az anyag-igézet,
Virul az enyészet,
S szobrot állít önmagának
A végső megalkuvás;
Vízöntő tudja egyedül,
Hogy áltörvénybe
Sohasem lesz belenyugodás,
Hogy az Igazság
Valami más.
Az Igazság
Mindig
Valami
Más.

Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem fog engedni soha.

Tudja,
Nem örök,
Ami látszólag örökké pörög,

Egy nehéz, de boldog napon
Mosolyog rám az Otthonom.

Téli-télutói idő,
Reggel fagy, estére eső.

A szürke ég fagytól kékült,
S ocsmány latyakra sötétült.

Reggel mentem, este jöttem,
Fagy és eső körülöttem.

Fáradtság az
Élet ára,
Szélvédőmön vastag pára...

Várt Anikóm, s az Otthonom;
Egy nehéz, de boldog napon.


 

Novemberi hideg éjszakában
Töpreng a Jóisten egymagában.

Mi lesz, ha az Idők összeérnek,
De a Lelkek addig meg nem érnek?

A Teremtés tovább pereghetne?
Szükség lesz-e újabb
Kezdetekre?

Komor őszi fellegek vonulnak,
Sötét árnyékok az égig nyúlnak,

Halovány Hold,
Jeges fény,
Talányok;
Néma ködök vagy távoli világok...

Pillanatok toporognak lágyan
Novemberi hideg éjszakában.

 

Egész nap szakad az eső
Elolvad a hó,
Párásodik az autó,
Rúgja meg a ló!

Befedi a a szélvédőt a
Páratakaró,
Nyírkos hideg szél szaladgál,
Rúgja meg a ló!

Nagy forgalom. A bosszúság
Hiábavaló,
Ocsmány hangon tocsog a sár,
Rúgja meg a ló!

Mindez purgatóriumhoz
Hasonlítható,
Hullanak az idegsejtek,
Rúgja meg a ló!

 

Zegernyés téli őszutó,
Szürke égből szakad a hó.

Vigasztalan szürke fátyol;
A Jövő mindentől távol.

Hallgat a Múlt,
Jelen forog,
Háttérben végzet kuporog.

Mindenütt hó, tócsa, latyak;
A világban idült harag.

A bálvány fegyvert énekel,
S Isten türelme nem fogy el...

Hó hull, szennyes víz szivárog,
Áznak falvak, lövészárkok.

Semleges Ég,
Szakad a hó;
Zegernyés téli őszutó.

 

Károly császár megígérte,
Aztán sosem tartotta be...

Ezerötszázhuszonhatban,
Novemberi alkonyatban,

Éppen huszonhatodikán
Azt mondta a spanyol király:

Magyarországot megvédi,
Seregeit már készíti...

Öccse legyen magyar király,
Szulejmán többé nem zabrál,

Magyarországon már sehol,
Magyar gyermeket nem rabol,

Mert hadait összetöri,
A vizes földbe döngöli,

A szultánt jól megszalasztja,
És Drinápolyig pofozza...

Ötödik Károly ígérte,

Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.

Minden kornak az a gondja,
Lesz-e újabb Xenophónja,

Aki odaáll az élre,
Stafétát vesz méltó kézbe,

Mert most sem tudja az ember,
Hol van az igazi
Tenger.

Tízezrek menetelése;
Idők szele a zenéje.

Korok járnak, korok kelnek,
Fontoskodnak, kibicelnek,

Élnek teljesen, vagy félig,
Magukat modernnek vélik,

Első vagy utolsó vérig
Dédelgetik rögeszméik.

Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.

Fáradt novemberi estén
Fagy-lepel a világ testén.

Hideg vág kedvünkön eret,
S a fáradtság jövőt feled.

Fellegoszlopok szerteszét,
Hidegen ásít a sötét.

Állunk Idő-folyam mentén;
Fáradt novemberi estén.

 

Novemberi levéltömeg
Lépteink alatt;
A dogmák mind elhullanak -
Az Élet
Marad.

Délben csíp a hideg,
Este
Felüvölt a szél;
Profán jövőtervek hada
Búsan mendegél.

Fagyos és alatt lehull a
Fáról a levél,
Teoretikus világ csak
Elméletben él.

Novemberi levéltömeg
Alatt sír a Múlt,
Mára az összes felszínes
Emlék megfakult.

Aprócskára zsugorodott
Össze már a nyár;
Jelen-torzulást a Jövő
Majd múlttá szanál.

Isten hallgat.
Csak az ember

Késő őszi letargia
Száll az Idő partjaira.

Rossz jóslatok Télre várnak,
Hit-pótlékok tovaszállnak,

Fénylő remény eltérítve,
Profán földre kényszerítve,

S lehangoló ködbe vezet
A befagyott emlékezet.

Nem látjuk Hitünk szárnyait,
Sem önmagunk határait...

Béke a Múlt poraira;
Késő őszi letargia.

 

A fejlődés-illúzió
Csak vaskos idő-takaró,

Mérföld vastag, tömör pala,
Múltak nyugszanak alatta.

Hogyha egyszer feltárulna,
Számos dogma léket kapna,

Az elmélet elmerülne,
És végleg megsemmisülne.

Inog a tudomány-sámli,
Mert fejlődést akar látni

Ott is, ahol semmi nyoma,
Csupán halad - a technika.

Idő-sírban nyugvó sok kor...
Felkészülünk valamikor?

Mi fontosabb?
Szellem?
Tudás?
Mi az igazi
Haladás?

Tévutat rejtő vak-ajtó

A Líra a
Közös
Álmunk;
Ez a mi
Külön
Világunk.

A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,

Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.

Nem tárgyi, nem is alanyi,
Más világban él a gagyi.

A profán státuszköltészet
Oda soha el nem érhet.

Az Idő gyorsan eltemet
Rossz, öncélú szóvicceket,

Bugyuta jajongásokat,
Esztelen halálvágyakat,

Kopár halandzsa-szöveget,
Köldöknéző versezetet.

A Líra a
Közös
Álmunk;

Késő őszi özönvizek
Áztatnak régi
Elveket.

Virtuális vadon éled,
Bőgnek a rögeszme-rémek,

S ami a Kezdettől épül,
Atomokra esni készül.

Késő őszi özönvizek
Elmoshatják-e
A Hitet?

Hideg őszi eső szakad,
Profán látszatok romlanak,

De ami fontos, megmarad;
Akármilyen eső szakad...

Kopog az eső monoton,
De Isten még vállat se von.

Távolban a Régmúlt lebeg;
Késő őszi özönvizek.

 

Tél küszöbén, novemberben
Elgondolkodik az Isten.

Hiába ad ezer jelet
Arról, hogy
Mindenkit szeret?

Lenn profán lóversenypálya;
Hamis eszmék éjszakája...

Deres novemberi reggel;
Későn érő faj az ember,

Nem ismer már
Férfit, se
Nőt;
Áll az Isten hajadonfőtt...

Válaszút előtt
Az Ember;
Tél küszöbén,
Novemberben.

 

Késő őszi éjszakában
Árnyék a Hold udvarában.

Bágyadt minden csillagfüzér,
Szomorkodásra rá nem ér.

Több állása van a szélnek,
Ijesztgetésből nem él meg.

Izzadó homlokú napok
Gondos serege kanyarog

Hajnal és alkonyat között;
Fellegek a város fölött.

Isten az őszi esőben;
Van valami születőben...

Minden más, mint általában,
Késő őszi éjszakában.

 

Késő őszi lombhullásban
Isten jár
Idő-ruhában.

Csendes metamorfózisok
Türelmetlen hada topog.

Lombhullás,
Levélrengeteg;
Eltévedt idő csepereg,

Csüggedt profán eszme-sereg
Világba vetve ténfereg.

Bús november fuvolája,
Isten a fejét csóválja.

Biztos Hit,
Kétkedő tudás;
A mankó -
Az Átváltozás.

November misztériumát
Örök Hitek szelhetik át.

Késő őszi ég felettünk,
Isten sosem dönt helyettünk.

Ezer fényes suttogás van

A Jövendő csőre töltve,
A végzetre nyelvet öltve

Hatvanas korom dacára,
Mert a lelkem így kívánja.

Az arcomon mosoly játszik;
Van már terv, ha nem is látszik.

A kánon széklábat farag,
Fennkölt látszatok romlanak,

És a profán ostobaság
Terhétől remeg a világ.

A Jövendő csőre töltve,
Csüggedés akasztva szögre,

Semmit sem úgy, ahogy régen,
Most már egészen másképpen.

Fittyet hányva látszatokra,
Korokra és kánonokra,

Fittyet hányva jobbra, balra,

Nem jöttünk mi sehonnan se,
Hiába szól ezer mese

Az uráli őshazáról,
Itt születtünk,
Nem akárhol,

De hazátlan vándorlással,
Rablással, fosztogatással

Vádol a betolakodó,
Műanyag-mítosz alkotó.

Terület-prédáját félti,
Szándékosan félreérti

Az ősrégi emlékeket.
Ma még erőszakot tehet

Fals történelmet alkotván,
De már az ideje fogytán.

Nem jöttünk mi sehonnan se,
Honunk a Kárpát-medence,

S mióta a világ világ,
Sose láttunk másik
Hazát.

Őszutói meghitt ének;
Csillámlanak az
Emlékek.

Életünknek hosszabb fele
Már Egymásnak van
Szentelve.

Kint fut az Idő,
Eső,
Sár;
Bent Egymás szeretete vár.

Bennem élsz,
Én Benned élek;
Őszutói meghitt ének...