hubart blogja

- Nincs egy vacak rongyom - mérgelődött Éva -
veszek egyet még ma, s lezárva a téma!

Az árnyak eltűntek a varjú sereggel.
Mesebeli világ, mint egy tündérálom:

Jártam én újgazdagéknál, házavató partin nemrég,

A Fiastyúk elült
a Tejút odvában.
A magos ég kristály
pezsgőspoharában  
versenyt sziporkázott

Te akartad? Vagy tán csak véletlen,
hogy titkon a kezedhez érhettem?
Talán a sors játszott csupán

Ha szól a Vers, az Alkalom -
fülembe cseng a szent zene;
én ámulattal hallgatom,
mintha az égből zengene.

Olyan csendes most az alkony,
hull a hó a kihalt sarkon.
Pelyhe száll a tenyerembe -
tiszta lelkek fehér csendje.

Hallgatom szavát, mit mesél a tél…
Akácok csupasz ágai alatt
itt ólálkodik a csintalan szél,

Faluvégi népnek
fenyő lopott ága,
dérrügyei szépek,
jégcsap a virága…

(Gyerekkori emlék)

Széncinke ringott az ágon,
fahasáb a kecskelábon.

Még azt mondják, hogy a pénznek szaga nincs -
áporodott temetetlen dög a kincs.

Tél dörömböl a holdablakon,
lázba hozza vad szél-táncosát,
hancúrozva égi pamlagon

Még azt mondják, hogy a pénznek szaga nincs -
áporodott temetetlen dög a kincs.

(Egy asszony panaszai)

Az én férjem furcsa szerzet,
nem e világra való,
nincsen semmi jó szokása,

Van nekem két szép unokám,
egyik Panna, másik Dóra.
Ha ad az Úr még egy kislányt,

Lent a végen,
zsenge réten
barkaágak intenek;
duzzad kedve, mint a vánkos,
vígan űz egy tarka, táncos
pillangót a kisgyerek.

Tűz tavában
délibáb van,
forr a lég, a nyári ég.
nyelvet ölt a kecskerágó,
táncra perdül száz imágó
szállva mint a tollpihék.

Őszi kertben
rozsdaverten
pár levél az almafán,
hull a rózsa lepkeszirma,
még az ég is mintha sírna,
könnyet ejt a vén platán

Fent a légben,
messzeségben
száll a pille, szárnyra kél,
háztetőkre hóruhát rak,

Kigyúlt már a nap, a nagy vörös lámpa.
Fáradtan szobára int most a muszáj,

Versem nem jöhetett volna létre, ha Ágota, Joe, Kata munkái és a hozzászólások meg nem ihlettek volna.
 

Poéta légy, ne fűzfaköltő,
papírt, időt hiába töltő,
ki báva szenvedélye foglya,
s a szíve bánatát nyafogja!

Homályt kerülve nézz a Napba,
tüzében égj, ne alkonyatba',
ne ejtsd a könnyed ott remegve
szemed törölve kézfejedbe!

Keményen állj a szembeszélbe,
acélba edzve, pengeélbe!
Tekinteted, ha szíven áthat,
szeretve új világba láthat.

Konokul kong léptem a Kanonok soron,
s elmélázok én a Schlauch-kert sétányain

Ó, jaj, oda a szerencsém,
elveszett a kontaktlencsém,
kapcsolatom a világgal,
képzeletem merre szárnyal?