George Tumpeck blogja

Eljött az este, a kiskapu zárva,

nedves kövön még csillog a fény,

az utcai lámpa sugarát látva

Tán tébolyult elme torz szüleménye
a lelkemben felsíró féllábú bohóc.
A pingált arcon csorgó fájdalom,
s a tükörképből vigyorgó martalóc.

Az őrültek táncát szaporán járom,

A nyúl csak ült az erdőszélen,
kezében répával verte a dobot,
így hozta tudtára mindenkinek,
hogy ügyes csellel rókát fogott.
 

Futott, szaladt, aki csak tudott,
látni kell e hatalmas csodát,
a nyúl egy nagy kövön állva
mutogatta a síró rókakomát.
 

Ravasz róka nagyon mérges
hisz tekintélyén esett csorba,
a nyúlpajtásnak megígérte,
- ha nem engedsz ki, verlek orrba.
 

Kicsi szemek,

kicsi fülek,

kicsi farok,

kicsi száj,

kicsit szőrös

macska kölök

miákolva kiabál.

Hol a tejem

jó melegen?

Kicsit cukros

jaj de jó,

jól lakik

a macska kölök

kiscicának

ez való.

Hamar felnő

macska lesz ő

az egeret

megeszi.

Ami marad

vacsorából

reggelire

elteszi.

Reggel nyávog,

este nyávog

közben kicsit

szunyókál,

nyalogatja

Már napok óta foglalkoztat a kérdés,

hogy hány méter víz lehet a csapban.

A család tágra nyílt szemekkel figyel

s nyugtatómat is ma tálcán kaptam.

Majd a fogpasztát mértem a szőnyegen,

egy tubusban vajon hány méter lehet,

a nejem a drága ideges máma

s gyanús szemekkel engem méreget.

A végtelenig már többször elszámoltam

csak az eredmény mindig más nekem

hogy ellenőrizem hol is hibáztam,

segitségül hivtam a nejem .

Ezüst folyók ezüst mederben,
ezüst könnyet gyűjtenek,
ezüst arcnak ezüst ráncán
szépen, lassan peregnek.

Rohanó víz rohanó ár
ki tilthatja meg neked,
egy átvirrasztott éjszakán
kiöntsed a lelkedet?

Hol volt, hol nem , kerek erdő közepén,

fákkal teli liget mellett, annak is a legszélén

ott élt bizony rókakoma és az egész családja,

a környéken minden tyúkól, azt hitte, a sajátja.

Oda járt ő reggel, este, tyúkot lopni sose rest,

– Mindent viszek! – kiabálta, mint az öreg ószeres.

Összepakolt tyúkot, kacsát az etetőt otthagyta,

leghangosabb öreg tyúkot hamarjában bekapta.

Tele lett a róka hasa, csak úgy feszült bundája,

ha nem vigyáz alakjára, bizony egyszer megjárja.

Hol volt, hol nem volt... Általában a mesék így szoktak kezdődni.

Szóval ez egy rendhagyó mese.

Történt egyszer, hogy a Békakirálynak született három gyermeke. Na nem egyszerre és nem is egy királylánytól, de hát az élet rejtelmes útjai kiszámíthatatlanok. Szóval lett egy kicsi, egy kisebb és egy legkisebb. Az utolsó Békáné - született királykisasszony - Béka csókjaitól gonosz mostohává vált. 

Az oroszlán ült a párkányon,

a rigót nézte, mint messze száll,

néha kinyílt a kórterem ajtó

s beszólt egy hang: - Józsi mit csinálsz?

de Józsi csak nézett mereven

és az oroszlán lett az esti látomás

a rigó baltával kezében repked

s Józsi nem csinált semmi mást

- ült csendesen, néha biccent a feje,

vicsorra torzult mosolyban él,

hatalmas üvöltéssel az oroszlánra ugrott,

ki a párkanyon fekve csendben henyélt.

A rigó röhögött és rázta a baltát,

Csak estefele jutott megint eszembe

a kiscipő, a gyermek, a kutya és a lány,

majd rozsdás emlékekből idéztem fel

az érzelmektől fűtött buja délutánt,

mikor fogtad a kezem, és fogtam a kezed;

csendesen álltunk egy hatalmas kövön,

a világ is megszűnt, csak mi voltunk ketten,

s virágok illatát éreztem bőrödön.

Az első ölelés sokáig tartott,

Bársonyos hópelyhek lepték be a tájat,
a fák kérgén is megmaradt a hó,
a lelkekbe költözött a tiszta fehérség
s nem látszott más, csak a hótakaró.
Apró gyermekarcok, mint kicsi manók,

Mondd, lesz-e csendes nyarunk,
s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?
Megyünk-e még a széllel szemben,
vagy nyeljük a port, melyet felkavart?
Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,
és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,
érdekel-e más embert is,

Majdnem elhittem, más vagy, mint a többi,

de az ösztönös gyanakvás idejében szólt,

és a villámlás utáni hirtelen csendben

csak a csalódás ördöge szónokolt.

Elgondolkodva néztem az arcod,

és nem tudtam hinni, pedig ártatlan szemek,

de a huncut csillogás a szemed sarkában

végleg meggyőzött, hogy nem vagy már gyerek.

Tegnap a letépett virágok táncát jártad;

– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott el a sóhaj a tízediken, ahova a mesebeli sárkány sem ér fel, és Rómeó is csak dühösen ácsorog a kétméteres létrájával.

– Mert azé – kiabálta ingerülten –, hát mit akarsz, mi legyek?

– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott fel újra, erőtlenül... szinte kérlelően. – Miért nem vagy te Ikarosz, vagy valami repülő állat?

Mondd, lesz-e csendes nyarunk

s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?

Megyünk-e még a széllel szemben,

vagy nyeljük a port, melyet felkavart?

Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,

és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,

érdekel-e más embert is,

hogy születtünk, éltünk s meghalunk?

Csak azt az estét tudnám feledni,

mikor a kopott macskakövön fekve láttalak,

amikor utoljára éreztem, hogy együtt vagyunk.

Ahol döbbenten álltam és bizakodva

vártam a jótékony ébredést,

ahol távozó lelked már szelíden szólt,

és a kimondatlan szó is simogatott.

ahol Angyalföld hajtott fejet előtted,

és angyalok vigyázták léptedet.