Csilla blogja

Akár a tolvaj

 
 
Jönnél, de már bezárva minden ajtó,
fejed fölött az ég sötétbe hajló,
komor magánya mindent hűsre mázol,
merítve lépted árnyas csendporából.
 
Beszökhetsz úgy, akár a tolvaj, lopva,
a szívedet szoros marokra fogva,
a minden mindegy reszkető falánál
hamis meséket, lim-lomot találnál.
 
Csak rettegést, csak néma szót, de főleg
üres szobát, mi nagyra nő belőled,
és mintha fogva tartaná az álmod,

Szívemből

 
Mintha ma csendből volna szám…
Angyalok nyelvén szólna tán?
Köszönnivalóm rengeteg,
szívemből fel-felcsengenek. 
 
Szelíden, szépen, úgy ahogy
dalol a lét, ha útja fogy.
Egyetlen, édes jó anyám,
otthonom voltál, most: hazám.
 
Szomjamat szóddal olthatom,
kérdésre válasz, oltalom,
segítő kéz vagy, lágy mosoly,
tisztára engem így mosol.
 
Erővé lesz a gyönge hit,
amit a bánat könnye szít,

Kikelt szavak

 
 
Titus Didergető c. versére
 
Kihűlt szavakra ráfagyott idő,
kócos fellegek szürke rojtjai
alvó csendjéből, meglásd, majd kinő,
mindaz, mit vágytál s fénybe bomlani
 
törekszik elő megannyi álom
hangtalan lépttel az ösvényen át,
zúgó harangok visszhangja átfon,
s áldását ontja telt öblén le, rád.
 
Didergő kétség magadba zártan,
rebbenő árnyak szárnycsapkodása,
szívdobbanásból fakadhat bátran

Jézabel

 
Új tavasz egére sűrű árny vetül,
alvilágnak éje nyit kaput belül,
pusztító az éhe, égető sötét,
Jézabel kínálja csábító ölét.
 
Hull a konc, az erkölcs sutba dobva nyög,
lépteink alatt már néma, holt a rög;
Baál templomában térdre kényszerít,
bókkal csalja lépre torkos férgeit.
 
Éjszakák kutyái falják testetek,
hogyha látva láttok, mégse tettetek
szent ügyünkért semmit, nincs alap s fedél,
mert ti hallottátok, Ő miként beszél.

Altató

 
Magamba oldalak, miként az este,
ha fáradt álmait fölénk keverte,
pamacskezét a könnyeinkbe mártva
szelíd sötéten ringató az árnya.
 
A végtelenbe folyt magányos égre,
komótos szívem ajtaján kilépve
meséket rajzolok, s lebegve végül,
akár a lepke, lelked mélybe szédül.
 
Aludj, szemed leszek, amíg csatázol
egy rezzenésnyi pillanatra, távol;
itt rád ma, kedvesem, csak én vigyázok,
s a szilvaillatú fehér virágok.
 

Már ma

 
 
Már álmaink a perceket kinőtték,
levetve minden elnyűtt fájdalom,
az elmúlás helyébe új idő lép,
fehéren izzó árnya vállamon.
 
Emlék porába mártva fény a szárnya,
e bűnre hajló szívre oltalom;
eljött a pillanat köszönni már ma,
hogy égi arcod én is hordhatom.
 
 

Március rügyei

 
 
Rügyekből gyöngyös méz pereg le,
szabadság ízű szél szerette 
a fákat és az égi réten
benned virágzó érintésem.
 
Emléket őrző csendben állok,
apró borostyánékszer-álmok
kinyíló kelyhén vérünk foltja,
tavaszt ragyogva, fénybe oldva.
 
Imára kulcsolt menny a lélek,
amíg rügyet bont, addig élek,
s amíg dalolva vezet engem
madarak röpte tenyeremben.
 
 

Kezemben fényt viszek

 
 
Zúdulnak ránk a szörnyű rémhírek…
Megyek feléd, kezemben fényt viszek!
Lehet, hogy fájni fog az ébredés,
amit ma tudsz, az élethez kevés!
 
A jót csak mástól várja, tévelyeg,
ki hittel látni gyáva és beteg,
megtévedt álmod mélyre, hosszan ás,
s magával ránt a vasvillás patás.
 
Ne félj, a maszkod vedd le, jéghideg,
kezemben tépett szívem még piheg,
fogadd, ez ősi kincs, héroszparázs,

Nagyböjt

 
 
Böjtölők szemében álmok ébredeznek,
már az éj romjain fény dereng üdén,
hamvából feltámadt lángja ég keletnek,
múlt idő s eljövő lét kereszttüzén.
 
Új tavasz simítja homlokunk redőit,
céljaink friss hitét izzító tenyér,
míg a víz, gyümölcs és lágy kenyér erősít,
gondolat-tisztító húsvétot remél!
 
 

Tengerek felől

 
 
Lepkeszárnyait kibontogatja,
lassú rebbenéssel száll le ránk az est,
minden álmot égő, bús lilára fest.
 
Tengerek felől seregnyi cseppben
érkező zajokba fúl a gyönge hit,
s elmorzsolja még utolsó könnyeit.
 
Lelkiismeret szavára népünk
porba néz remegve, mint a tört rabok,
halk imánk az éjnek torkán fölsajog.
 
 

Barkapihék

 
 
Bomlik a hajnali ég. Vaj-puha barkapihék 
szállnak előttem, utánam, napsugarakra sudáran.
 
Telt-aromás kikelet zsenge rügyön kireped
s búg az örömbe merülvén pörge szeleknek ezüstjén.
 
Szép az idő s a napok krisztusi csendje ragyog, 
dalra fakadva a fényben földre lopózik az éden. 
 
 

Tükörkép

 

Káprázatokban múló életek
tükörszobáit járod sápatag,
a foncsorok ezüstje fényt pereg,
itt átszivárgó álmok játszanak.
 
Amerre indulsz, ott leszek veled,
akár a boldog percbe zárt pokol,
s amíg e véges-végtelen terek
között magaddal is találkozol.
 
 
 

Mindjárt érkezel

 
 
Meleg szobámnak ringatózó csendje
körülfog, mintha élő teste lenne,
lágy dallamok közt lámpafény ragyog
és táncra kelnek lassú sóhajok.
 
A konyhakőre hulló holdnegyedben
kis házimacskánk karcsú árnya lebben,
ő lesz a béke szobra, hős kölyök,
ha majd az étel készen gőzölög.
 
Szív-vánkosomnak tollpihéi szállnak,
utat terítve már a testi vágynak
eléd sietnek fénybeszőtt-puhán,
szerelmes álmok rajzó ritmusán.

Szótlanul

 
 
Az arcod nézem szótlanul,
szemedre könnyű pára hull.
Emlékek égi lángja lobban,
mosolyra gyúl a csillagokban.
 
A jóra gondolj, mondanám,
s úgy őrizz kettőnk volt-dalán,
foltot ne hagyj a lelkemen,
mikor kezed elengedem.
 
S a szívre csendet szór a szél,
levetve terhét útra kél.
Bocsáss meg, kérlek, arcom pírban,
hogy elbúcsúzni mégse bírtam.
 
 

Álomsodró

 
 
Pipára gyújt az est, s az álmait szitálja.
A föld kacattal telt mozgó, poros bazár.
Dús szürkületbe lép az ég habos lilája,
a ház mögött kuvik suhan, toronyra száll.
 
Szemergő csend dobol, egy ócska háztetőre
leszórja álmosan didergő cseppjeit,
az éj a holnapok sovány nyomát benőtte,
sűrű ködökbe hull a zengető zenit.
 
Kitárt kapuk fölött a szél köröz borongva,
örök letűnt időt idéz, s magára vesz,

Az utcán

 
 
Nyugalmas fénye gyúl a szűzi estnek,
s a Láthatatlan csöndje földre száll,
a csillagok ma halk imát rebegnek.
Nem hallja ember; hinni gyönge már.
 
Gubóba zárja végtelen magánya
s mint óriásbáb rója holt körét,
kicsinységét is észrevenni gyáva,
amerre lép: csak fájdalom, sötét.
 
Pedig jövője és a múltja égi,
vállát simítja csend-neszek hada,
egy pillanatra tán valóban érzi,
hogy fény az útja, s nincsen egymaga.

Hóesés

 
 
Fölhasadt szemmel áld az ég,
havat szitál a csendje,
mintha szívemre pár marék
csodát dobálna, csenne.
 
Hófehér pelyhe álmait
elénk hajolva hozza,
Istenünk kedve jár ma itt,
akárha szolga volna.
 
Nesztelen hull a csend-zene,
olyan örömbe pörget,
zokogni, sírni kellene
s köszönni minden könnyet.
 
 
 

Oldalak