Csilla blogja

Az ebéd

 
Magadra zártál minden ajtót,
halott, halott a csend belül,
kibomlik, lebben tört-fehéren,
akár az abrosz, szétterül.
Anyám a ráncokat simítja,
sír, mert apánk már nincsen itt,
térül-fordul s a félhomályban
elénk teríti könnyeit.
Kanálzörgésbe fúl a mondat,
hamvát a számban forgatom,
nehéz kövekként hull a morzsa, 
járunk a friss halottakon.
Ezüstös porcelánharangok
dalát szívemre rácsukom,
ebédet költünk éji órán,

Dicstelen este

 
Fejét felszegve, büszkén hátravetve,
tört glóriával szállt le ránk az este.
Miféle vágyak titkos mágiája,
baljós hiteknek toprongyos cigánya
űzhette hozzánk, tán azért, hogy szánjam,
miként bukott el végtelen magányban.
 
Hallom, amint a talpa fűre csosszan,
hideglelősen dúdol méla-hosszan,
mikor lerántja önmagát a porba,
megnyúlt kezével csillagot rabolva,
s rohan, amerre épp a nap leszentül,
könnytől felázott kerteken keresztül.

Szabad a vers

 
Nem vágyom én a nagy sikerre,
hol egymást bókkal hátba verve
unalmas emberek
kérődzik fel a borjúsültet,
s ahol egymás ölébe ültet
boldog boldogtalant.
 
Csillog-villog a senkiházi,
beszél, de annak súlya kvázi
nullával határos.
Nekem a vers valódi élet,
dicsvágy, mismásos semmiségek
nem izgatják agyam.
 
A szívem is csak újra s újra
pendül a tiszta égi húrra,
aranyló fénykörök

Égi pásztorok

 
Estbe hajló őszi óra
és parázsló távolok
rőt fuvalma hull a szóra,
míg a dal, e régi szolga,
lelkeinken átforog,
 
s bár a jajszót felsöpörné,
mint a hit, a küzdelem,
álmodásunk szent öröklét,
s Dúl királynak dús örökjét
tékozoljuk szüntelen.
 
Szép magyar beszédet őrző
versek, égi pásztorok!
Hadd legyen ma fény a költő,
mely az éjen szívbe ömlő
békeszóval átlobog. 
 

Hamis tollak

 
Súlytalan panaszdalokba vész a tollatok,
légballonra dőre szókkal író tolvajok!
Mert az Életet rabolja tompa értelem,
hogyha már örömre lusta, jóra képtelen.
 
Sír a dal, seregnyi vércse látomást köhög,
rácsra futva kókadoznak tarka dísztökök,
bús, gyökértelen szerepbe bújik mindahány,
nagy divatját éli rég a depresszív magány.
 
Dolgavégezetlen ültök, semmi érdemit
nem teremt a felmagasztalt sanda bér-elit.

Szeptember közepén

 
Rezgő sugárban lombos távolok
még zöld-puhán az égig érnek,
de csakhamar ragyogva rácsorog
ezüstfehérje már a télnek.
 
Felbőg a mély, agancsa rézarany
hegyén a csillagot kigyújtom, 
elhallgatott minden fontos szavam
itt fénylik rég a gyűrűsujjon. 
 
Te érted azt, szemedben csend vagyok,
de néha túl dacos, mogorva,
mint felkavart vizű morotva, 
 
ha csókaszárnyakon sötét napok

Palackposta

 
Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,
 
s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg borongva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,
 
most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban,
talán kifogja egy halász az éjben,

Alkonyég

 
Az alkonyég dohogva rezdül,
rőt könnye most csorog keresztül
létünk tengelyén.
 
Surrog hajónk, s egy régi ének
a félelem csahos ebének
torkán lángra kap.
 
Piros vizek között jajongva
aranycsapást vetít a csonka
fénnyel telt edény.
 
Remény szorít, azsúros kelme,
bomlott szívem köré tekerve
vérző rongydarab.
 
 

Kánikula

 

Pirít a nap, üvegbe zárnád
fellobbanó szeszélyeit.
A nyársorok, akár a dárdák,
a végtelent szegélyezik.
 
Kaszálórét ölén seregnyi,
hadrendbe állt fűgöngyöleg,
unják az ég tüzét rezegni
a száradó bükkönytövek.
 
Csatát remél a hő, az álom
halotti csendje földig ér,
darázs bolyong e létapályon,
s királyi fényben döngicsél.
 
 
 
 

Mécskanóc

 
 
Mi gyújtja még az ajkad égi szóra
e mélysötétben forgó sárgolyón?
Csupán a mennynek síri álma szórja
le rád a titkot, biztató mohón.
 
Már egyre tágabb űrt feszít a lélek, 
miközben újra önmagán kacag;
mivé lesz, hogyha összeroppan s végleg
legyűri majd az egyszerű anyag?
 
Levettem minden harci maskarámat,
úgy állok itt, a szótlan ég alatt,
mint mécskanóc, ki néha napba sápad,
ha tiszta fényed rajta szétszalad.

Nincs harag

 
 
Dühödt a szél, feszíti izmait,
erőt fitogtat, őrült mód kevély,
galád ez úri móka, vagy szeszély,
ahogy ránk ontja mérgét is ma itt,
 
beléreng most a föld, a menny, lehet,
gyökérrel együtt tépi életünk,
talán reggelre arra ébredünk,
kihűlt és szürke lángot vet Kelet,
 
álomba süllyedt vén idődarab,
csak elmosódott fényfolt lesz a Nap,
alatta megtört törzsek, új sebek.
 
Dum spiro, spero! Énekeljetek!

Alföldi július

 
 
Tűzaranyba vonva
ring a szilfa lombja,
rekkenő a csend itt.
Rókalepke röppen,
révedő körökben
fényharangot csendít.
 
Rezge álmaimra,
mintha már ma hívna,
ajtót tár a messze.
Őz-szelíd a vágyam,
nádas ingoványban
jár a mába veszve.
 
Reng a Nap dagadva,
mint egy sárga labda
gördül át az égen,
s mintha mégse fájna,
port hevít a tájba
puszta létezésem.

Felriadva

 
 
Még éjjelente felriadsz, ha csörtet
szobád alatt a pesti forgalom,
sziréna vijjog, reng a ház, a körzet,
s az utcazaj egy suttogó vadon
neszével rémít, vállaidra görnyed,
előtte körbeleng a négy falon,
verítékcsepp pereg, akár a kláris;
nem oly rég így hagyott itt jó apád is.
 
A szenvedésnek csendbe fúló mérge 
kihűlt imádra lassan rácsorog,
felszisszennek az égnek nyílt sebére
a görcsberándult, csontos házsorok,

Úgy remélek

 
 
Lángban áll a föld, a felhő
véresen lebeg,
rojtjain eljátszadoznak
bőszülő szelek;
nézd, a szárnyam fáj, ha rebben,
kész a lélek, ám a testem
gyönge és beteg.
 
Ennyi volna? Mondd, megérte?
Néma Istenem,
megnyugodni ott lehetne
fent, a szirteden.
Nem könyörgök újra mégsem,
dönts Te végre, s hadd, hogy égjen
tollam dicstelen.
 
Hű maradtam, mint az álmod,
verdeső szegény,

Tremezzo*

 
 
Az ódon kertkapun, a tó felől belépve,
olajfák, ciprusok között a szó vidámabb,
kerubok szárnyain hűs vízszemek zihálnak
s peregnek bódító azáleák fejére.
 
A pompa részegen forog, ledönt a béke,
oroszlánok fogát a vén idő porítja,
amott, a fás liget szívén lovas kocsikra
zsúfolják fel maguk s szaladnak át a fénybe
 
izgága emberek, ma mindent látni kéne!
Kortyolni, inni még az élet mámorából,

Pünkösd – június 4.

 
 
Tar bozótok tüskeágán
- innen épp a jó szem rálát -
vén utókor büszke-kábán
gombolyítja álmodását.
 
Szél se füttyög, lóg a lába
már a tikkadt némaságnak,
míg a percet óra váltja,
éjszakáim rám találnak.
 
Égő csend az ég malasztja,
bőrömön ma átszivárog,
mintha Isten széthasadna,
s lelke vére folyna rátok.
 
 

Örök jelen

 
 
Fényre éhező, esetlen árva 
az, ki álmait temetve áldja
istenét, s dalokba kezd.
 
Nézd a két kezét, remeg, de tudja,
köddé lesz megint jövője, múltja,
bút vet el s halált terem.
 
Hűtlen és sötét szavak helyére
némi hit, igaz remény, de kéne!
Vedd te is magadra ezt:
 
hogyha tenni tudsz naponta érte,
az lehetsz, amit ma álmodsz, béke,
fény, derű, örök jelen.
 
 

Csendfok

 
Csend fokán a tiszta hangok
szent derűje végtelen,
fénykörébe bújva hallok
éber-álom éjeken.
 
Mintha lelkem újra szállna
régi vágyak énekén,
millióknak suttogása
átszivárog énbelém.
 
Gömb-időburkok hasadnak,
minden távol már közel,
míg e csendes pillanatnak
teljessége átölel.
 
 

A vén juhász

 
 
Bősz, délibábos napfény kódorog,
lankák gyepére lángot pacsmagol,
tüzes szegélyén dús fenyősorok,
kutyák tövükben, birkák s juhakol. 
 
Könyöklő csendben rezdül egy kolomp,
vigyázza nyáját, s mint ki messze lát,
a vén juhász hunyorgón elborong, 
csak árnyak járják már az esztenát.
 
Kezét szeméhez tartva ácsorog,
tán jönni látja újra hitvesét,
a készülődő nyári záporok
szelét sodorja, nála friss ebéd.
 

Oldalak