Baranyi Imre blogja

A dombokon

A szó a szádon még üres
fogadkozásokat keres,
de már amott a dombokon
kopott kabát az irgalom.
 
Ott már a tél goromba úr,
nincs pengető és rajta húr
sem úgy feszül, mi mondaná,
hogy újra még, hogy van hová.
 
A hóra véred elcsorog,
tekinteted csak ácsorog,
reményed fáradt, tétova,
úgy mennél már, de nincs hova.
 
Kelet felől az ég hasad,
feszíti élni vágyadat,
szüléd még távolról figyel,

Ma végre úgy...

Ma végre úgy sütött rám a Nap,
hozott a lelkembe vágyakat,
ajkamra perzselő csókod is
rányomta, engem ez boldogít.
 
Kitette új ruhám, felveszem,
karodba így futok, cserfesen,
becézem arcodat, simítom,
kezed meg ott kutat arcomon.
 
Veled fog át az éj engemet,
bolond, ki ily gyönyört nem szeret,
felettünk holdsugár, elpirul,
csillagban fürdik és elgurul.
 

A szűk sikátoron

(András emlékére)
 
Egy szűk sikátoron haladsz,
feletted éj honol,
a csillagok kilátszanak
sötét felhők alól,
és titkaid már nincsenek,
belül nyitott a könyv,
kérges kezedre rácsepeg
szemedből némi könny.
 
A szűk sikátor messze vitt,
kilopta rég hited,
belülről semmi sem hevít,
becsaptad szívedet,
hazudtál önmagadnak is,
hogy ez csupán az út,
de csak beteg mámorba vitt,

B terv

Az út porából egy kavics
a messzeségbe koppan,
cipőm alatt a többi is
csikordul rá unottan,
nehéz kabátom foltjain
a varrás kezd szakadni,
zsebem lyukas, s az álmaim
között a lét falatnyi.
 
Bolyongok én a végtelen
ködével átfonódva,
úgy, mint kinek nem is lehet
e földön semmi dolga,
csupán kóborlok céltalan
a roncs világ traverzén,
kikezdte rég a vágyamat
egy ismeretlen örvény.
 

Márciusi biztató – a "Magyar tavasz" pályázat 2. helyezettje

 
Fehér az inge még, de vére festi majd,
körötte tiszta lég örömtüzet kavart,
Budára ment, holott a tette, tudta jól,
fejére szór hamut, nagyúr ha visszaszól.
A verse lázadó, uralkodói kegy
csupán a létezés, de már nem egyre megy,
ma lelke, lám, felül megannyi vár fokán,
előre, Sándorunk, a vágyaink után!
 

A vén csavargó

Csak fújja ősz haját a játszi szél,
arcán az árkok egyre rajzolódnak,
kopott, szakadt nadrágján nincsen él,
szeméből földi álmok rég kihunytak.
 
Ha néha kocsma ajtaján benyit,
halkan mesél a régi szép időkről,
kap érte pár pohár bort, s reggelig
megvédi lelkét józan ördögöktől.
 
Csak ténfereg, bolyong magányosan,
a létezés határain kerengve,
kevéske sorsa más kezébe van,
kemény, konok zárójelekbe téve.
 

Új tavasz

Úgy néz ki, végre új tavasz
leselkedik a hó alatt,
madársereglet egybegyűl,
s repülnek ím körös-körül,
a fákra fények hullanak,
egymásba ér kelet, s nyugat,
alvó barázdáik között,
magokba élet költözött,
belengi léted tiszta lég,
csak újra merj akarni még,
csak most az egyszer állj oda,
hol a szabadság dallama
egy új világot szolmizál,
hol nem lesz többé fagyhalál,
a szerzésvágy nem ül felül
agyadban oly kegyetlenül,

Szárnyas angyalok

A hófehér világra száll az est,
fölötte gyúlnak tünde csillagok,
ilyen csodás varázst vajon ki fest,
de jó, hogy élek és hogy itt vagyok.
 
E földi béke rólad álmodik,
emléked itt dereng a fák között,
letűnt szerelmünk még most is hevít,
de kár, hogy már az égbe költözött.
 
Magával vitte féltett kincsemet,
nem adtam én, de jaj, kitépte azt,
az égbe vitte lángoló szíved,
és télre változott a szép tavasz.
 

Kávéfőzők dala

Mivé silányul itt e régi hősi nap,
ma már mi nem fogunk Budán pecsét alatt,
raboskodó rabunk miatt a hídon át
a rend elébe állni ott a vár fokán?
 
Az álmok ím az ördögé, nem is felé,
csak úgy belül morogjuk azt ezerfelé,
s ha majd elül körül megannyi bánatunk,
mi akkor újra változunk, s kezet fogunk?
 
De mindenünk a nemzeté, sietve még
a végzetünk elé, akár a birka nép
csoportosan megyünk bolond halálba mind,

Az én...

Az én szívem nagyon kicsinyke,
nem üt belül még akkorát,
meg is rettenjen bárki tőle,
de már növesztem pitvarát.
 
Az én hangom még jaj, de vékony,
tudom, nem hallja senki meg,
de már tanulgatom nagyon, hogy
fel én miként üvölthetek.
 
Az én karom bár vézna, s gyenge,
nem is bír még egy kardot el,
holnapra kész az ütközetre,
csatába menni, hogyha kell.
 
Az én eszem nagyon veszélyes,
tudják is ezt a burkusok,

Farsangi éjjelen – A Balassi-strófa verseny 3. helyezettje

Farsangi éjjelen
 
Kereng a karnevál, javában áll a bál, forognak ím a párok.
Köröttem táncosok, én arra gondolok, hogy nem hiába várok.
Elém lépsz könnyeden, ölelsz szerelmesen, szívedre én vigyázok.
 
Hullámzik a tömeg, de én immár veled kapaszkodok csak egyre.
Szemedből csillogás, érzéki villanás néz vissza a szemembe.
Ölellek boldogan, az éjfél messze van, vigadjunk mindörökre.
 
Csodás e forgatag, kezed kezembe add, járd még velem a táncot.

Búfelejtő

Fehér ruhája átdereng 
a tél hideg ködén,
talán csak az maradt nekem,
hogy elfelejtsem én,
ne gondoljak ma vissza rá,
akár a szélvihar
sodorjam emlékét tova,
mely mindent felkavar.
 
Menyasszonyom volt délelőtt,
de már ma délután,
előlem elfutott, s szívem
magával vitte, lám
azóta más utat keres,
feledni nem tudom,
borospincémben űzöm el
tengernyi bánatom.
 

Éji búsongás

Az éjben úszik bánatom,
körötte csend honol,
agyamban lüktető erek
és némi alkohol,
merengek búsan, egymagam
és azt találgatom,
vajon miért szerettelek,
olyan nagyon nagyon.
 
Ha majd a szél még visszahoz
belőled egy mosolyt,
kötél lesz az csak torkomon,
mi már halálra fojt,
hiányod tépi húsomat,
csak döngetem falad,
lázas vagyok, s fagyoskodom
az éji ég alatt.
 

Ismeretlen szerző

Lehet, hogy a világ sora
már végig meg van írva,
te vagy csupán szorgalmasan
a leghűbb olvasója.
 
Kíváncsian lapozgatod
a napjait a könyvnek,
amelyek engedelmesen,
lazán tovább pörögnek.
 
Előre mennél vakmerőn,
de lám, nincs semmi rajta,
pedig csak eltitkolja még
a láthatatlan tinta.
 
És visszanézni sem tudod,
a rég elmúlt napoknak
sorai és a képei
már elhomályosultak.
 

Az út szélén

Kihűlt a tested, álmodik,
a fényt akarja újra,
belül szeretne még kicsit
a kölcsönéből vissza,
de már a vágy sem élteti,
csak imbolyog előre,
amíg végül rá nem talál,
egy még szerethetőre.
 
Agyadban már a gondolat
csak szaggatottan sejlik,
kihullott összes szemfogad,
és mindened jelentik,
arcodra írva kínokat
mohó pribék kutatja,
kiválogatja múltadat,
zömét szemétre dobva.
 

Sodródva

Úgy nincs kedvem nekem ma bölcset írni,
okoskodásra vágyam nem maradt,
szerelmesen szeretnék csak hevülni,
amíg megfogható a pillanat.
 
Ma nem szeretnék semmit elmesélni,
csupán a csöndben révedeznék én,
nem adnám meg magam ma holmi nyűgnek,
csak álmodoznék rólad könnyedén.
 
Ha nem motozna itt belül a bánat,
letenném súlyos hátizsákomat,
és énekelve ballagnék utánad,
mutass nekem követhető utat.
 

Vesszőfutás

Nyakadban ócska sáladon
sziszegve szúr a szél,
hová futsz még e hajnalon,
hisz ott is majd elér,
hová teszed kabátodat,
ha már le sem veted,
hiszen ki téged elfogad,
ma még nem ismered.
 
Talán születni sem fog egy
olyasmi balga lény,
ki tűri átkos kedvedet,
és nem harap beléd,
akit ha éjjel mész oda,
te még ébren találsz,
ki oldja majd rossz kedvedet,
viselve száz hibád.
 

Őszi-esti elégia – Az elégiaverseny 2. helyezettje

 
Már tovatéved a nyár, melegét elegyíti esőkkel,
bús mosolyát követő széllel a búzamezőn.
Itt van az ősz, vele dús levelét eleresztik az ágak,
és hazatérnek a darvak feleselve ma fönn.
Még idehallik a bő aratásnak az ünnepi tánca,
ropnak az ifjak a párjuk derekát ölelőn.
Boldogan éjjeli fényre repülnek a gyors bogarak már,
kergetik álmaikat, féktelenül zizegők.
 
Régi dalok kerekednek, a szél berepíti szobádba
távoli, lágy ütemét még, de az álom elért
és lecsukódik a pilla, a falra a Hold bekacsingat,
fénye remegve kirajzolja a fák levelét.
Csend ül a rétre, homály fedi végül az éji zsivajt már,
néha beszól a kuvik furcsa beszéde, te még
hallani véled a távoli zajt, mielőtt jön az álom
lelked a lét peremén vár, azután tovalép.
 

Te légy

Te oltsd a szomjam újra még,
neked repülni semmiség,
begyedben hozz nekem vizet,
az isten érte megfizet.
 
Te küldj szememre álmokat,
hibátlan égi táltosat,
a lázam éget, hűtsd le azt,
sebemre tégy ma gyógytapaszt.
 
Te húzz az égre fényeket,
emelj fölé, ahogy lehet,
vigyél el engem messzire,
s taszíts le majd a semmibe.
 
Te légy az én szerelmesem,
simítsd az arcom csendesen,

A halász dala

A vízen úszó hordalék csak gyűlik,
elállja már a szűkös hídlyukat,
a csónakom nem ér el jó falunkig,
nem tud kerülni nejlonhalmokat.
 
Jaj kedvesem, hogyan jutok tehozzád,
nem férek át a kis fahíd alatt,
mi lesz velünk, ha több ezer félnótás,
folyónkba dobja mind a zsákokat.
 
Azontúl önt belé akár ciánt is,
megannyi haltetem sodródik ím,
mi lesz velünk, ha nem fogunk ki semmit,
halászból bujdosók leszünk megint?
 

Oldalak