nagyra a félelmem nő,
asztal alá űz megint.
Ott lehetek istennő,
gyávaságom rám legyint.
Más mossa bennem bűnét,
Ma szájbarágósan közlöd, hogy lehozta a "Közlöny" a hírt
miszerint többé nem költ a gólya sehol, semmire...
Fészket sem rak akármilyen kéményekre, csak
hőtakarékos, duplán szigetelt, béléstesttel ellátott,
szabványnak megfelelő, tetőn túlérő huzatosra...
A szénmonoxid mérgezések egyik kiváltó oka az,hogy
energiatakarékosak a lakások. Hő- híd nem keletkezhet,
igazán penészmentesek a falak...százalékosan elenyésző azok száma,
akik emiatt halnak meg évről-évre. Egy jól sikerült Őszi szüret
Tudatom hasad, fájó az élet,
karcoló könnyet sajtol a végzet.
Sorsomnak terhét görnyedve viszem,
leomlott létem romjait nézem.
Abroncsban szorul fénytelen lényem,
fuldoklok minden magányos éjen.
Érzelmek nyoma szívemnek bánat,
hiánya emészt engemet régen.
Nyomornak, búnak cégére lettem,
kínokkal csordul tele a lelkem.
Jövőmben fogok válaszra lelni,
kiutam fénye feldereng nekem.
Mysty Kata
Húsvét után
Hit visz el az oltalomig,
hit hozhat asztalodra étket,
szívedbe reménységet.
Virágos jókedvet!
Tavasz illatát!
Meleg szívet!
Eleget!
Mysty Kata
Alattomos Ármány!
Álmomban ismét miattad kárhoztam,
ellenem harcod fojtogató; - folytattad!
Bűnöd halmozta bűnöm, fokozta,
álnok róka voltod csak a nyugtom botja.
Ellenség mégsem vagy, alattomos
Ármány! - bár elevenen téped szét
szelíd voltom, ellencsapás nem ér...
Nincs benne semmi örömöd! Akkor meg miért?
Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,
ott maradtam reggelig - emlékszem;
köd szitált, s még kísért az illatod.
S most, hogy itt ülsz velem, és átkarolsz,
nem hagynád, hogy hiába várjalak;
álmomban is elhozott már a sors,
szitálva ránk szűz, csipke-vágyakat.
Szerelmünk friss vetése áldva volt,
Szív és lélek nem táncol,
arcodon ül a közöny.
Újaid közt szétfolyik
az elpazarolt élet.
A lomhaság éli fel a léted
Elillanak a dolgok feletted
A jövőd üresen kong,
majd megöl az unalom.
Lehetsz te távol, bárhol
Nem érdekel az élet se halál,
mindegy menny, vagy a pokol
Fejedben a sötétség is kialszik,
Majd felzabál a nihil, a semmi.
így leszel végleg igazi senki!
Ott tartunk éppen, hogy egy új poétika és új költészet-esztétika kidolgozásával segítjük az új, a magyar líra formai és tartalmi hagyományaira támaszkodó, azokat továbbfejlesztő kortárs magyar költészet kibontakozását.
Van már a mindenféle kanonizált játszadozás helyett valódi, emberhez szóló magyar költészet, és egyre izmosodik.
Vakon születtem beléd, te csúf világ,
imába foglalt nevet a néma szó.
Sebaj, ha lelked szeretni vinne már,
inkább te lennél örökre bújtatóm...
Elül a jajszó, halódva mindahány.
Színpadkép. Középen egy nem túl friss gólya áll.
Gólya
Nagyanyám szép szava átölelt,
szíve is muzsikált úgy felelt.
Két szeme szelíd és tiszta volt,
ruhája jóságot illatolt.
Esténként leült a székire
- ágyamnak vásott kis szélire -
karjai átfonták vállamat,
s puhára bélelték ágyamat.
Mesélt a télről, a tavaszról,
rókáról vörösről, ravaszról,
Kigyúrt szép izmait kitette szemlére,
hadd csorogjon minden csajszinak a nyála!
Akár a Fast Foodban, sonkát a zsemlére -
ki mit óhajt, azt majd megtalálja nála.
Téli húsvét – hóban-sárban
Didereg a Lélek;
Ölelkeznek régen látott
Hitek és remények.
—–
Akad a megváltottaknak
Mindig mitől félni;
De ettől még kötelesség
A testünkben élni.
—–
Téli húsvét – hó szakad a
Megváltás honára;
Elmosódik élet-halál,
Tél meg nyár határa.
—–
Végre együtt a család,
Duruzsol a kályha,
Szép és kegyes most az Élet,
Mintha nem is fájna.
—–
Kint fantazmagóriát mond
Fogyatékos nagyság;
És cenzúráz kirekesztve
Mesélj nekem te szép mesét, szivárványszínű képzelet,
amíg a város álmodik, s amíg a hajnal ébredez.
Vegyél öledbe, légy anyám, ringass csendesen engem el,
selymed takarjon lágy-puhán, félelmem hátha elneszel.
Meséld el azt, miért vagyok, mondd el, mi végre élek én,
sorsom, s a dolgom még mi lesz, s mi bújik holnap rejtekén?
Mi az mi vár még, s tenni kell, s mi az, mit kellett volna már,
mondd el, hogy mit miért, s hogyan - nem baj, ha túl nagy lesz az ár.
Hogy szerethetlek ennél jobban?
Hisz magamat is leláncoltam,
sorsom sorsodhoz van már kötve
rózsaláncokkal, mindörökre…
Szerelmem folyó: delta sávján
látatlan gáttal állok vártán;
hömpölygő vizem hullámárja
ki ne mosson a nagyvilágba.
Gondolataim erdejében
hozzád a szelíd őzt vezérlem,
s magam csitítva - rágva, sokszor
védelmezlek a farkasoktól.
Teher alatt roskad testem,
fájdalomból sokat vettem.
Ez a csúnya, ravasz bélyeg,
talán már itt ragadt végleg.
Teher alatt roskad testem,
levenni én sosem mertem.
Foltos lelkem ki se mosom,
viselni is magam fogom.
Hszün Csian szerelmem, tajték-hab a lovad,
a halálból jöttél énhozzám egyenest?
Éheztél, szomjaztál, fújt a szél szemedbe,
jutottam eszedbe, mikor lelt kárhozat?
Hszün Csian szerelmem, csupa vér a lábad.
Lovadat elhagytad, adtad a kutyáknak?
Sakálok serege tépett meg, mért hagytad?
Házamhoz az utat nékik megmutattad?
Hszün Csian, kedvesem, megmoslak, dajkállak
mulasztom sebeid gyógyítom varázzsal.
Könnyeim szememből patakban megáradt,
bánattal hullattam,majd' haltam utánad...
Ébredezem most, nyújtózva kelek;
hol vannak már a téli reggelek!
Piros nap ragyog, ég a nagy ablak,
szobánk falán fényfoltok szaladnak.
Feleségem szép orcáját lesem,
Erős karjaidban
női lágyság,
gyönyörű szemedben
szent imádság,
ahogyan Te adsz, úgy
nem ad senki;
taníts meg engem is
így szeretni!