Valamit elrejt az Idő,
Valami sosem jön elő,
Valami nyugszik nagyon mélyen
Odalenn,
Amiről semmit sem tud a jelen,
Mert annyi tévtan, hamis kezdet, doktrína van közte,
Sehogy sem illik össze.
Valami múltba van dermedve,
Valami el van feledtetve,
Valamit titkol az Idő,
Valami sosem jön elő,
A múlt feneketlen barlangja rejti,
A Lélek érzi,
Az agy nem is sejti,
Az ember már el sem ejti,
De nem lesz jövő,
Ha végleg elfelejti.
Ez legyen az első olyan,
Amiből kimaradunk!
Egyik félhez sem állhatunk,
Ez nem a mi háborúnk!
A pénznél nincs butább dolog,
Számos bajnak kútfeje;
Háború mellett agitál
Mind az összes tyúkesze.
Franciaország messze van,
Azt hiszi, könnyen beszél,
Pedig elérheti már a
Nukleáris kapanyél.
Brit hagyományok ajtaján
Elkorhadt a fakilincs,
A régi brit bölcsességnek
Mostanában nyoma sincs.
Hibbant EU-bürokraták
Raja háborút takar,
Részükről ez korrupciót
Nagy szeretettel várok minden kedves érdeklődőt, a Könyvbemutatómra. :)
Éled az erdő
angyali csendje.
Hol van a hó már?
Hol van a leple?
Március csókol
vágyat a fákra,
ébred a vén tölgy,
illan az álma.
Ághegyeken a
fűszeres szellő
víg táncát lejti,
mint ifjú delnő.
Ernyed a földnek
téli keménye,
karcsú fűszál nő
máris helyébe.
Vörös kőrisnek
bársonya pattan,
ébredő rüggyel
néz szét riadtan.
Látva az élet
ezernyi jelét,
imára nyújtja,
fázós ág kezét.
Kéri az Istent
Szép kora tavaszi estén
Vén Hold somolyog,
Fényes arccal néznek rám az
Összes csillagok.
Még didereg lenn a föld, de
Mosolyog az ég,
Lejárt már a tél ideje,
Elolvadt a jég.
Minden emberi távlat a
Reményből ered,
Ennek az őse meg nem más,
Mint a Kikelet.
Tavaszi esőt hoznak a
Felhőgomolyok,
Szép kora tavaszi estén
Vén Hold somolyog.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szakállunk kinő,
Míg Télre Tavasz,
Utána nyár szalad,
Míg hervatag Ősz után Tél marad,
Míg meg nem áll velünk
A Pillanat.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szorít a cipő,
Amíg az esztendőink száma nő.
Az idő meg nem áll,
Mindig véget ér a Nyár,
És mindig újra visszatér
A Tél.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg van hozzá
Erő,
Míg egyszer el nem nyel a temető.
Tovaszalad a legszebb
Pillanat,
Csak szürkülő emlék,
Úttörők voltunk hajdanán;
Piros nyakkendő...
A szél se fújja már, tova
Vitte az idő.
Mindegyikosztály egy raj volt,
Több őrsre szakad,
S egy iskola dikáksága -
Úttörőcsapat.
Más világ volt, más ifjúság,
Más lelkesedés,
Kevesebb volt a tananyag,
Több a nevelés.
Üttörők voltunk hajdanán,
Semmi fényűzés;
Délután három után volt
Minden őrsgyűlés.
Nem politika-mese volt,
Nem fejtágítás,
Hanem foci, vetélkedő
Vagy kirándulás.
Bár az ideológia
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Hogy bőven van nekünk,
Az nem titok.
Több évezredre volna elegendő,
Ha óvnánk,
Vigyáznánk,
Ha féltenénk;
Ha megbecsülnénk,
Ami a miénk.
Hogy másoknak is van,
Természetes,
Mert mindenütt kell, hogy legyen
A nemzettudat számára
Alap,
Ahonnan mindig új erőre kap,
Ha a történelmi hullámverés
Eláraszt, dönt, tornyokat borít,
S elmosná partjait.
Mítosz az emberiség anyanyelve,
Nem szoríthatja ki az anyag elve,
Se gyalog eszű szkeptikusok klubja,
Negyvennyolc áldott emléke
Felröpít minket az égre.
Felröpít minket az égre,
Nemzedékről nemzedékre.
A csillagokat lehozná;
Segít, legyünk méltók hozzá.
Negyvennyolc áldott emléke
Máig ragyog ránk a fénye.
Minket most is égig emel,
Sohasem feledhetjük el.
Szent forradalom,
Vér nélkül,
Lelkünkben soha nem évül.
Jelet ír nekünk az égre
Negyvennyolc áldott emléke.
Kora tavaszi éjszakán
Holdfény csillan a pocsolyán.
Apró sáros víztükörben
Szemléli magát a jelen.
A boldog hatvanas évek
Önbizalma semmivé lett.
Hetvenes évek scifije
Nem avatott be semmibe
Kilencvenes fordulatok
Fényéből már sár se ragyog,
S a huszonegyedik század
Az értelem ellen lázad.
Bő reményből mind szűkebbre;
Pocsolya a jelen tükre.
Hitványabb jön hitvány után
Kora tavaszi éjszakán.
Régi világok lábnyoma,
Rajta évszázadok pora.
Fantom-civilizációk
Tesztelgetik a rációt,
De a legbutább logika
Szemét és fülét becsukva
Doktrínáit fel nem adva
A biztosat is tagadja.
Régi világok lábnyoma
Magányosan, kitagadva,
De soha el nem csüggedve,
Aggódva, figyelmeztetve,
Minket féltve felénk kiált
Hosszú évszázadokon át...
Régi világok lábnyoma,
Alig hallható a szava,
De mégis ő mond igazat,
Többet, mind ezer dolgozat.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Gyertyánk talán kissé lassabban ég.
Szent Kikelet!
Telet
Feled
Az Ember;
Létet, jövőt,
Reményt és célokat
Kitűz,
Vagy újra szentel.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Egyszer az összes gyertya csonkig ég.
Szent Kikelet!
Virág nyílik,
A derű újra éled;
Ilyenkor érezzük,
Hogy élünk,
Változunk,
Hogy belénk olvadnak a megélt évek,
Hogy csupa újjászületés
Az Élet.
Száz pillanat
Bennünk marad,
A Tavasz meg nem áll.
Mire megszokjuk,
Isten dolgozószobája
Sohasem volt kulcsra zárva.
Időn túli pusztaságban,
Hegyek alatt, kicsi házban
Munkálkodik a Teremtő,
Mellette figyel az Idő.
Ötezer évnyi múlt kopog,
De a hibák - ugyanazok...
Nagyon makacs lény az ember,
Fog-e majd fejlődni egyszer?
Új kor, új máz, régi lényeg;
Ugyanazok a kérdések.
Miért szálldos légy a kútra?
Hol és mi futott tévútra?
Isten mindet sorra veszi,
A válaszokat keresi.
Sohasem lesz kulcsra zárva
Isten dolgozószobája.
Hatvankettedik tavaszom
Hol vágtat velem, hol oson.
A papír-bölcsesség vacog;
Doktrínákra rég nem adok.
Szánalmasodik a világ;
Érték lett az ostobaság.
Elfeledett múltak alatt
Egyre több lesz az indulat.
Gyorsan szaporodó évek
Lassan öregséggé érnek.
Anikóm itt van mellettem;
Hiszek
Jövőben,
Istenben.
Élve,
Boldogan,
Szabadon...
Réges-régi szép tavaszok
Emléke a múltban ragyog.
Ami mára közhellyé lett,
Azt akkor még merni kellett...
A kor most bármilyen átkos;
Volt a kopottsághoz
Pátosz.
Szocializmus a falig;
Trianonról alig-alig,
Arról csupán suttogás van
Otthon a kopott szobában.
Vörös zászló fennen szálldos,
Magán pátosz röppen házhoz.
Brezsnyev-kép, csillag, hivatal...
Vidám voltam és fiatal
Azokon a tavaszokon;
Iskolában, alapfokon.
Mobilról sose hallottunk,
Világvégi csúf eső,
Tocsog a határ,
Szaporodnak a pocsolyák,
Égig ér a sár.
Világvégi csúf eső,
Csatakos a kő,
Talán az egész világnak
Kopoltyúja nő.
Világvégi csúf eső,
Latyakos a kert,
Azt hihetnénk, hogy a tavasz
Végleg elszelelt.
Világvégi csúf eső,
Egy csillag se ég,
Azt hihetnénk, előbb-utóbb
Elázik az ég.
Világvégi csúf eső,
Sose szünetel,
Talán minden cseppjével az
Ördög vezekel.
Világvégi csúf eső,
Semmire se jó,
A végén már a szánkban is
Izmosodik már Kikelet.
Feledtet fagyot és telet.
Szekrényben a télikabát,
Virágba borultak a fák.
Melegebb a déli óra,
Hazatért az első gólya.
Galamb röppen, szellő lebben,
Ibolya nyílik a kertben.
Megifjul minden
Szeretet;
Izmosodik már
Kikelet.
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő;
Aki most reménykedni rest,
Tél-pocakja nő.
Pesszimista szózatoknak
Most bealkonyul;
Vén globális végzetkészlet
A sutba szorul.
Tavasz-ünnepre készül már
A fáradt világ;
Előbb-utóbb mind virágba
Borulnak a fák.
Újra friss és ifjú arcot
Mutat a jövő;
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő.
Bálványok nagy temetője;
Művirág néz mű-esőbe.
Minden sír egy papírhalom;
Régen elszállt a hatalom.
Minden bálvány csendben pihen,
Nem látogatja senki sem.
Bálványok nagy temetője,
Vén cenk az egyetlen őre,
A mostanra kopott ruhás,
Elaggott, sötét árulás.
A nemhit-kerítés törött,
Varjú károg a lomb fölött.
Bálványok nagy temetője;
Nemlét nagy sötét mezője,
Szomorú, mint az emléke,
Nincsen se hossza, se vége.
Bálványsírok hosszú sora,