Világvége

Szagtalan rózsa kornyad az útra,
lécbe kerített ház pityereg,
könnye salétrom, izzad a tégla,
messze repültek a gyerekek.

Port vet a szél, ha erre csatangol,
rázva-morogva zsindelyen ül.
Görbül a földút, álmokat hantol;
már a menyecske is menekül.

Éjszinü varjak – özvegyasszony sor –
vágyja bicegve, sírva kaszást,
elkap egy csirkét, szidja a sorsot,
kés a kezében – mit tehet mást?

Hajtja apadva csörgedező vér,
megkötött izmok, vert idegek.
Vára a háza, omladozó rév,
nem szivesen lát már idegent.

Kényszerek szabta lét szava úr itt,
vénül a napfény, színe szakad.
Mind rabok, unják e földi vurstlit.
Nemcsak magától az, ki szabad…