Vásári fricska

Az én portékám hibás, törött,
fejemben kusza minden gondolat.
Csak ácsorognak szívem fölött,
mert kívülről nem látják gondomat.

Szemem tükrén cikázik a nap,
és szelíd pírja virul arcomon.
Számra igéző csókja tapad,
s vállamra sugarából fátyolt fon.

Finnyásoknak nem kell-e montázs,
életemben sem hallottam ilyet.
Sokan vinnék, nagy a tolongás,
van, ki alkuszik, ki duplán fizet.

Én nem árulok zsákbamacskát,
szólok halkan,- várjanak emberek!
Hát ki látott még ennyi marhát,
hogy balsorsát licittel vegye meg?

Van két fiam, a nagyobb béna,
csendben figyeli minden léptemet.
Az uram pedig roppant léha,
megmondta már régen, hogy mást szeret.

Ha hív, úgy teszek, mint a süket,
mamlaszul kinézek az ablakon.
Sötét agyamban van szűkület,
így erre magam felhatalmazom.

Fiam béna, én süket, te vak,
aki nem lát, a legnyomorultabb!
Ha van, kinek Isten szemet ad,
gyöngy-gyopárom tenyerébe hullhat.

Féltett portékám ócska, avitt,
nyavalyás lelkem itt nem kelendő.
Már nem akarom, hogy haza vidd,
magányra ítélte a Teremtő!