Vajon hova?

Majdnem elhittem, más vagy, mint a többi,

de az ösztönös gyanakvás idejében szólt,

és a villámlás utáni hirtelen csendben

csak a csalódás ördöge szónokolt.

Elgondolkodva néztem az arcod,

és nem tudtam hinni, pedig ártatlan szemek,

de a huncut csillogás a szemed sarkában

végleg meggyőzött, hogy nem vagy már gyerek.

Tegnap a letépett virágok táncát jártad;

buja válladra omlott a hajad,

reggel szó nélkül felpattantál,

s összeszedted az összes holmidat.

Csak néhány fillért dobtál az ágyra,

mint aki megvette fáradt testemet,

majd az ajtóból gúnyosan kiabáltad:

Én bárhol kaphatok ilyen szemetet!

Sokáig nem kaptam levegőt,

fel sem fogtam, mi történhetett,

márványseggedet büszkén riszálva,

magaddal vitted a lelkemet.

Csendben bólintottam s becsuktam az ajtót,

éveken keresztül nem gondoltam rád,

majd egy utcasarkon láttalak újra,

hol néhány férfi csak rád licitalt.

Talán elégtételt éreztem akkor,

de virágot azért nem vettem neked,

szemedből már eltűnt a csillogás,

várt otthon téged is néhány gyerek.

Vajon hova lett a büszke nő,

ki filléres sértéssel búcsúzott,

ki örülne egy szál virágnak,

de látszik rajta, hogy kokott.

Vajon hova lett...

Vajon hova...

Vajon...