Váteszek

Rímfaraghó kopott farmerben és agyonmosott pólóban téblábolt a a Vörösmarty-téren a könyvhét pavilonjai között. Vásárolni nem akart, mert annyi könyvvel vette már körül magát amióta a kenyeret pusztítja, hogy azt havi renszerességgel leporolni a tizenkét fős Hamupipőke KFT-nek is gondot okozott volna!  Szerényen élt,  kocsija sem volt, talán még egy rendes öltönye sem. Miinek? Könyve viszont annál több. Még a felesége is könyvvel fedte le – ó, Egek! – a kislábost a legyek ellen, amiben a tegnapról maradt bableves várakozott sorsára.

 Rímfaraghó barátokkal szeretett volna találkozni az ünnepi rendezvényen, vagy legalább irodalomkedvelő, Uram bocsá’ írogató ismerősökkel, akikkel megoszthatná a lélek halhatatlanságával kapcsolatos gondolatait. És nem is kellett sokáig téblábolnia, mert kisvártatva bele is botlott Dicső Eduárdba, a Poétába, aki amint megpillantotta őt, át is akart nézni a feje fölött, de pechjére összeakadt a tekintetük, és már nem volt pardon, meg kellett történnie az irodalomtörténeti jelentőségű eseménynek, a nagy találkozásnak. Eladdig csak fotóról ismerték egymást, egy internetes irodalmi portál révén.

Eduárd tudta, hogy Rímfaraghó jól ír, bár, ha úgy veszi, Einstein óta minden relatív! Azt viszont nem is sejtette, hogy megjelenésre egy ilyen jelentéktelen szürke egér. Rímfaraghó bálványként nézett fel Dicsőre, mert mindenki más is, de verseit nem szerette, hát nem is igazán olvasta. Minek? Tudott viszont a díjairól, címeiről, és azt is látta, hogy boldog-boldogtalan mindenben őt isteníti, sőt majmolja. Eduárd, a poéta, ahogy magát szólíttatta, fess férfi volt, a nők kedvence, legalább 190 magas, és mindig olyan elegáns, mint akit skatulyából húztak elő.

Szóváltásuk rövid volt és meglehetősen sablonos. Végig a Poéta beszélt, szóhoz sem hagyta jutni Rímfaraghót. Mondandójának az volt a lényege, hogy ő mennyit dolgozik, és munkájánál csak egy dolog jelentősebb, a sikere! Merthogy nem ingyen adták ám azokat díjakat, amelyek lassan már egy egész szekrényt elfoglalnak.

Amíg a Poéta beszélt, Rímfaraghó hűségesen bólogatott, mint a kocsi hátsó szélvédője mögötti gyűrött orrú kutya. Amikor amaz befejezte önmaga fényezését, búcsúzóul – persze barátilag – úgy hátba verte Rímfaraghót, hogy az majdnem kiköpte fusin csináltatott fogsorát.

*

Szegény Rímfaraghó behúzódott az eső elől a nyárikonyhába. Most éppen verslábakkal szöszmötöl, és úgy válogat a szinonimákban, mint a szomszédok által a háta mögött faszarinak bélyegzett felesége a külvárosi turkáló használt holmijai között. Gyakran az is gondot okoz neki, hogy miről is írjon, mert talán nincs is olyan téma a világon, amit mások már meg ne írtak volna ezerféle változatban.

Eduárdnak ez soha nem jelentett problémát, mert ő a Múzsa kegyeltje, és akit az a cicimutogató babérkoszorús némber egyszer üstökön cuppant, az már nem gyötrődik ilyen szarságokon, hanem szárnyal, „mint a kacsamadár”. Így hát most is magára ölti selyemgalléros házikabátját, pipára gyújt és hátra dől a bőrfotelben, mert neki máris a fejében van a kincset érő, személyre szabott szótár, amiből nem hiányozhat a szélhárfa, az óarany és a kandalló.  

Nem kell agyát rímeken sem törnie, mert az már rég nem divat, de ha mégis kötött formára adná a fejét, hát ott van a jól bevált óhaj-sóhaj, vágy-ágy, virág-világ, és egy versbe ennyi elég is lesz!

Apropó, ágy! Ma épp eleget tett az irodalomért, hisz részt vett az országos hírű rendezvénzen, ahol kiselőadást tartott saját munkásságából többszáz ember előtt – az a csóró fűzfapoéta okulhatna belőle –, aztán megírt öt szonettet, posztmodern formában, de így is, vagy éppen ezért, valamennyi a klasszikus magyar líra remeke!  Jól megérdemli hát, hogy végignyúljon a naponta frissen áthúzott, vetett franciaágyon, úgy, ruhástól, hiszen egy vátesznek ez is kijár! Éppen csak a fonottmintás félcipőjét rúgta le – illetve fel – olyan győzelmi lendülettel, hogy a kristálycsillár valamennyi üvegmütyürje az angyalok égi karának hálaénekét csörömpölte.