Szerelem és líra - III.

Harmadik rész

A szerelemtagadásról, különösen az úgynevezett modern szerelemtagadásról feltétlenül szólnom kell.

Első körben persze magától adódik a kérdés: mitől lenne modern a szerelemtagadás? Merthogy ilyesmi minden korban előfordult. Tagadták bizony a szerelmet a pátosztól a trágárságig terjedő skálán minden időben. Legfőképpen persze olyan emberek, akik valami okból sohasem ismerték meg. Vagy akik nem tudták érdemén becsülni.

Ebben a részben a személyes szerelemtagadás a téma. Létezik intézményesített szerelemtagadás is – arról majd később.

Ne tévesszen meg bennünket a szerelemtagadók hangereje. Az ordítás mindig a hiány mutatója; aki ismeri a szerelmet, boldogan él benne, nincs miért hangoskodnia; de aki nem ismeri, az a világba üvölti fájdalmát.

Aki megismerte a szerelem első látásra csodálatos pillanatát, az meggyőződött róla, hogy létezik, nem tartja szükségesnek, hogy másokat meggyőzni akarjon róla. A szerelem nem a próféták, hanem az öröm vidéke. Nem végez hittérítést.

Egyszerű hétköznapi (voltaképpen egyéni) értelemben tagadni szokták a szerelmet akik:

• Balszerencse, sanyarú sors miatt sohasem ismerték meg a szerelmet.
• Életüket szűzen élik le.
• Emberi adottságaik, lelki vagy erkölcsi hiányosságaik miatt alkalmatlanok a szerelemre; nem tudnak szerelmet adni és elfogadni.
• Idegi, lelki, szellemi betegség vagy rendellenesség miatt a szerelmet képesek lennének elfogadni, de nem tudják viszonozni, nem tudnak a partnerük számára biztonságot teremteni.
• Politikai vagy egyéb fanatizmus miatt az életükben a szerelmet eleve háttérbe szorítják, a jelentőségét önmaguk előtt (is) bagatellizálják.
• Anyagi haszonszerzési attitűdjük miatt szerelmi életüket az anyagi gyarapodásnak rendelik alá.
• Lelki, erkölcsi vagy egyéb éretlenségük miatt a szerelmet a szexualitással azonosítják, az anyagi javak felhalmozási kényszeréhez hasonló attitűdjük miatt gyakorlatilag promiszkuitásban élnek; a szerelem az életmódjuk generálta szerzett alkalmatlanság miatt a számukra lehetetlen.
• Szintén anyagi alapú motiváció alapján az anyagi javak felhalmozási kényszeréhez hasonlóan egész életükben halmozzák a szexuális élményeket; ezzel valamiféle „elit” pozíciójába képzelvén magukat. Azt képzelik, hogy a szerelem terén jelentőséggel bírhat valamiféle „mennyiségi elv”. Ez is a szerzett alkalmatlanság kialakulásának egyik oka. A számos szexuális élmény – mert lehetetlenné tesz minden valódi bizalmon alapuló tényleges életszövetséget – sikerrel tartja a felszínesség dimenziójában az illetők szerelmi életét, és hatékonyan akadályozza meg a valódi szerelem kialakulását. A szerelem teljesítményi vagy mennyiségi alapon értelmezhetetlen. A valódi szerelemben sok partner kevesebb, mint egy.
• A házasságot és a szexualitást hatalmi célok szolgálatába állítják.
• Testi, érzelmi vagy lelki fogyatékosságban szenvednek.
• Egyéni szexuális attitűdjük bármilyen okból kizárja a kölcsönösen örömteli és szeretetteljes kapcsolatot.

Azt hinnénk, hogy a szerelemtagadás a perifériákon él, barlangokba, remetelakokba húzódik, és onnan acsarkodik irigyen a boldog többségre. Nem így áll a helyzet.

A szerelemtagadás az esetek többségében hatalmi, vagy legalábbis többségi helyzetben van, állami vagy egyéb támogatásban részesül. Önmagát felvilágosultnak és realistának képzeli. Élvezi a fennálló állami intézmények jelentős részének támogatását. Nézetei sokak szemében tiszteletre méltóaknak tűnnek.

Hogy’ lehet ez?

Ami a hivatalos szerelemtagadást illeti, arról később bőven lesz szó. A fentiek azonban sokszor a személyes szerelemtagadásra is vonatkoznak.

Hogy miről is van szó?

Évtizedekkel ezelőtt ismertem egy öregedő házaspárt. Példás családi életet éltek, köztiszteletben álltak, házasságuk minta volt mindenki számára. Ha csak szóba került a nevük, sokan megjegyezték:

-         Nagyon szépen élnek!

A férj időnként írt különféle alkalomra néhány verset. Nem volt tehetségtelen, de nem is tartotta költőnek magát. Amúgy mindketten irodalmat, költészetet, verset kedvelő emberek, és igen olvasottak voltak. Végigcsináltak együtt sok nehéz időszakot, világháborút, ötvenes éveket.

Nem számítottak magas jövedelmű embereknek, de szegényeknek sem. Volt egy KGST gyártmányú gépkocsijuk, és életükben egyszer eljutottak egy kéthetes külföldi nyaralásra is, már nem emlékszem, hol voltak, talán Bulgáriában.

Így került sor a házasságuk negyvenedik évfordulójára. Erre az alkalomra a férj írt a feleség számára egy szerelmes verset. Valamelyik ismerős a tudtuk nélkül megjelentette a megyei lapban.

Ez akkor nagy szenzáció volt, százával gratuláltak hozzá az emberek. Valahogy a magukénak érezték, büszkék voltak a versre és a házaspárra¸ látták, ismerték őket, tudták, hogy a meghitt szép szavaknak tiszteletre méltó élet-fedezetük van.

Általános iskolai tanulóként olvastam a verset. Nekem is nagyon tetszett, mint mindenkinek. Rímes-metrumos alkotás volt, meghitt és bensőséges. Amatőr költő kitűnő verse volt, nemhiába tetszett az embereknek. Senkit sem bántott, a lírai Én a Kedveshez szólt – mint annyi szerelmes versben. Két vagy három strófából állt. Sajnos nem emlékszem rá, és felkutatni sem tudom.

Aztán egy magát irodalminak nevező országos lapban valami nyegle majom giccsesnek minősítette a verset. Nevetséges és önelégült vélemény volt, a vers semmiképpen sem volt giccses. Maga a címzett, a hölgy mutatta meg a cikket helybeli ismerőseinek, gúnyos szavak kíséretében. Ugyancsak maga vigasztalta az embereket, amikor kitört a felháborodás.

-         Mocsok egy világ ez! – mondták többen.

Néhány literátus ember is rosszallta a nagyképű kinyilatkoztatást.

- Valami nagyon nagy baj lehet nálunk a költészettel, ha giccsesnek lehet minősíteni ezt a verset – írta egyikük.

Igen. Nagy baj. A legnagyobb baj azonban az, hogy mindenféle érvpazarlás nélkül giccsesnek lehet minősíteni bármit, ami formailag rendben van, és az élet szépségeiről szól. Mintha a formailag rendezetlen, komor, reménytelenséget vizionáló alkotásoknak eleve több közük volna a valósághoz és a művészi igazsághoz.

Pedig hát a komor giccs is giccs, annak is a legártalmatlanabb fajtája, mert reményt rabol, hitet szipolyoz, bizonyos ítészek mégis sokkal több engedményt tesznek neki, mint az idillikus giccsnek, pedig nem érdemli. Számos „szakértő” szemében minden, ami szépséget, idillt, békességet, örömet, nyugalmat sugall, gyakran akkor is giccs, ha nem giccs. A fellengzősen komor, nihilista baromságot meg előszeretettel társítják az esztétikai minőséggel. Lehet ostoba, képzavaros, ellentmondásos, banális vagy értelmetlen. Nem baj, ha se füle, se farka. Az se, ha az igazán nagy, a legszigorúbb kritikus, a kérlelhetetlen az idő bírálatán is túlesett alkotók műveiben ilyenek egyáltalán nem fordulnak elő.

Ez a furcsa fordított alapállás a XIX. század elejétől szivárog be az európai kultúrába, és mára hatalmas pozíciókat harcolt ki magának. Lehetetlen nem foglalkoznom vele, a következő részekben sort kerítek rá.

A giccs fogalmáról, mibenlétéről a következőkben még szólnom kell. Most azonban továbbra is a szerelemtagadás személyes vonatkozásairól.

A szerelemtagadó értékítéleteket olyan emberek hozzák, akik maguk nem élnek harmonikus szerelmi életet, és azt képzelik – vagy azt akarják képzelni – hogy ilyen nem is létezik. Költészetük, irodalmuk tele van magánéleti konfliktussal, válással, megcsalással, összevissza szeretkezésekkel, promiszkuitással. Vagy egyébbel. Kénytelenek azt állítani, hogy ez az élet rendje. Szemben állnak mindennel, ami az ellenkezőjét sugallja.

Ha végképp sarokba szorulnak, a statisztika segítségéhez fordulnak. Merthogy szerintük az emberek többsége nem képes boldog és harmonikus magánéletet élni, a kivétel pedig nem számít.

Hamis okoskodás. A boldog szerelem erkölcsi jelentőségénél fogva nem mennyiségi, hanem minőségi jelenség. Ha csak egyetlen pár van a Földön, amelyik képes boldog szerelemben élni, a boldog szerelem ténylegesen létezik, és minden tekintetben szükségszerű.

Tovább megyek. Ha minden pillanatban akad a világban csak egyetlen igazán boldog pár, a boldog szerelem akkor is valóságosan létezik, és – mint az emberre váró igaz perspektíva – akkor is minden tekintetben szükségszerű.

Nem a boldogtalanok tömege az etalon, a fejlődés iránya nem feléjük mutat. A többségi elv ebben (sem) meggyőző.

Valóban boldog szerelem általában ott lehetséges, ahol az ember szabadon dönt; ez a szerelemben azt jelenti, hogy a szíve választását követi. A szerelem és a szabad akarat egymást feltételezi.

Alighanem ez még az esetleges boldogságnál is jobban ingerli a szerelemtagadókat.

Van azonban egyéb is. A szerelem bizonyos értelemben tagadása mindama elveknek, amelyek az eddig megismert emberi társadalmakat felépítették, és felépítik ma is. A szerelem puszta létezésével kétségbe vonja mind a származási, mind a piaci elveken alapuló társadalmi berendezkedésekből fakadó értékrendeket, nem egyeztethető össze az ezekből fakadó emberi érték-hierarchiákkal, leleplezi azok álságos voltát. Ami pedig a társadalmi berendezkedések némely kísérő jelenségeit illeti – például a patriarchális erkölcsöt, az abszolút pénzelvűséget, vagy éppen a militarizmust – ezeket a szerelem akár megsemmisíteni is képes; ezért eredendően szemben állnak vele. Nincs más választásuk, és szükségük van arra, hogy állandóan a hatalomba kapaszkodjanak, mert a szerelemmel szemben szánalmasan gyengék.

Velük szemben a szerelem azt sugallja; léteznek hatalomtól, származástól, piactól független, örök és mély emberi értékek.

Valójában minden emberi jelenség között a szerelem a legdemokratikusabb, hiszen szinte egyedül a szerelemben lehet elvben minden ember egyenlő. Egyedül a szerelemben kerülhetnek az anyagi és származási értékkategóriák elé magától értetődően a belső emberi értékek. A történelem során talán sokszor a legszegényebbek, a legelesettebbek lehettek azok, akik a legteljesebben élhették meg szerelmüket. Ezért a szerelem a populáris kultúra alapvető értéke lehetett minden korban.

Szinte azt mondhatjuk; politikai és gazdasági hatalom részéről a szerelem tagadása csaknem természetes.

Napjainkban ehhez még hozzájön a posztmodern eredendő istenellenessége. Látszólag ennek semmi köze a szerelem tagadásához, valójában csaknem ugyanazt jelenti: a spirituális értékek kétségbe vonását. Mindannak a tagadását, amit a posztmodern a maga szegényes fogalomrendszerével megragadni, és kissé önelvű materiális világképébe hatástalanítva besorolni nem tud.

A következő részekben eme porták körül fogok söprögetni.

Folytatása következik.