SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 31.

31. Rész

 

A magyar költészet legnagyobb alkotóinak életműve leginkább abban közös, hogy képesek voltak lírai szintézist létrehozni a közösség számára. Ezt lehet elmondani Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila lírájáról.

 

Eleve figyelmeztető lehet, hogy a felsoroltak egyike sem követte az akkori „hivatalosan trendi” lírát, emiatt nehézségeik támadtak.

 

Térjünk vissza a költői felelősség fogalmához.

 

A lírai költő felelőssége a mesterségbeli tudás, a hit, a személyes részvétel és az erkölcsi jó melletti elkötelezettség szintézise. Értékes költészet ezek egyike nélkül sem lehetséges.

 

A költői felelősségnek vannak formai elemei is, ilyen például a vers gondos központozása. A manapság „trendivé” lett ostoba központozatlanság nemcsak a kommunikációra való tudatos képtelenséget és a vers szavalhatatlanságát jelenti; a költő ilyenkor voltaképpen kivonul saját verséből, semmiféle felelősséget nem vállal. Nagyon sok olyan központozatlan vers születik manapság, amely csaknem kizárólag központozással értékessé tehető. Ha a költő erre nem hajlandó, a szerző nem vállalja a személyességet, és ezzel voltaképpen a lírai felelősséget tagadja meg.

 

"Fura aszkéták, akik elhagyják a nagybetűket, aztán az írásjeleket. A mondatot nem zárják le pontok. És épp ezáltal nem végeérhetetlen folyam, de poshadt állóvíz keletkezik, se széle, se mélye, se eleje, se vége."[1]

 

Nehéz volna Lengyel József véleményével nem egyetérteni.

 

A költői felelősség a mindig vállalt tudatos és lelkiismeretes választásban nyilvánul meg.

Korunk információrengetegében szinte minden pillanatban választásra kényszerülünk. Filozófiai értelemben a választás minden esetben a szabad cselekvés és a végzet valamelyik formája közötti döntést jelenti. Természetesen tévedhetünk, de – nem tehetünk a lelkiismeretünk és a lelkünk belső hangja ellenére. Magánemberként gyávaságból, kényelemből vagy haszonlesésből igen – költőként soha.

 

A világban ma a személyes felelősségnek sokkal nagyobb szerepe van, mint a történelem során eddig bármikor. Globális és lokális mentén egyensúlyoz a mai emberiség. Valamiféle globalizációra mindenképpen szükség van, de ez nem vezethet a lokális kultúrák szétzúzásához vagy fellazításához. A valóban az emberiség érdekeit képviselő globalizáció csakis a lokális közösségi identitások tiszteletben tartásával hozhat igazi fejlődést.

 

A költő mindig egy közösséget képvisel, az emberiséghez a közösségén keresztül tartozik. Nem lehet a globalizáció öncélú ellensége, akkor provinciális volna, de nem állhat szemben valami ködös globalizáció gólyaperspektívájából a közösségével sem, mert akkor lírája a levegőben lóg, és előbb-utóbb vagy globalista erők propagandistájává, vagy öncélúvá és jelentéktelenné válik.

 

Egy olyan világban, amikor szinte félévente „megtalálják” a bűnözés, vagy – urambocsá’ – „a gyilkosság génjét”, és ahol az életünk minden pillanatában olyan propaganda zuhog ránk, amely a személyes felelősség és a szabad akarat feladására akar kényszeríteni bennünket, és amely állandóan arról akar meggyőzni, hogy mindannyian tehetetlen bábok vagyunk ellenőrizhetetlen hatalmak kezében, nagy szükség van a személyes felelősségre és a személyes felelősségre épülő költői felelősségre.

 

Mostanra a „minden egész” valóban eltörött. Hatalmas civilizációs szakadás korában élünk. A helyi, regionális és nemzeti kultúrák megőrzése az emberiség létkérdésévé vált. Újfajta nemzeti érzésre van szükség, amely más nemzetek identitásával kölcsönösen összefér.

 

Mindazt, ami „eltörött”, nemcsak össze kell rakni, ritmusba is kell szedni. A tradíció alapján, annak szilárd talaján állva új, hatékony, közösség szervezésére és fenntartására alkalmas költészetet kell teremtenünk. Ahogy a többi népnek is.

 

Lényegében most jött el a sokat emlegetett „nemzetköziség”, jobban mondva inkább „nemzetek közöttiség” ideje. A nyelvek és kultúrák az emberiség közös kincsei, egyik sem alávalóbb a többinél.

 

Ezzel szemben áll az agresszív, távlat nélküli, üres és lapos kozmopolitizmus, amely az összes kultúra beolvasztására törekszik. Vele szemben nincs helye kompromisszumnak. A kanonizált líra ennek szolgálatában áll, ezért tűnik úgy, mintha nem is ehhez a bolygóhoz, mintha egy merőben más civilizációhoz tartozna. Semmiféle hagyományos poétikával és esztétikával nem fér össze, azokból nem vezethető le.

 

Vajon kinek a felelőssége az, ha teljesen alkalmatlan, a líra egyetlen valódi funkcióját figyelembe sem vevő, a líra küldetését szemtől szembe megtagadó, mellékes vagy éppen kártékony szempontokat érvényre juttató kánon kerül hatalomra? Ezzel kapcsolatban a felelősség firtatása hiábavaló erőfeszítés. A kánon nem felelős. A kánon maga az intézményesített felelőtlenség. A kánon arctalan gépezet; zömmel politikai, gazdasági, társasági, meg egyéb költészeten kívüli szempontok alapján kialakított ízlésbeli egypártrendszer. Az intézmények és csoportok teremtik, ezek számára hasznosul, és ezek is tartják fenn.

 

A kánon alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak. A kánon lényege intézményességében rejlik.

 

A mai kánonok öregapja a Richelieu alapította francia akadémia volt. A Halhatatlanok testülete szabályokat nyilatkoztatott ki, amelyeket minden író kénytelen volt betartani, ha azt akarta, hogy az „irodalmi élet” komolyan vegye őket, és bekerülhessenek azon kiváltságos irodalmárok sorába, akik évjáradékot húztak a királyi kincstárból.

 

Az intézményesített kánonok rendszere igen sok bürokratikus vonást tartalmaz, de nemcsak azt. Igen sok feudális vonást is őriz. Utóbbiakat venném sorra.

 

Kezdeném a legfontosabbal: a kánon intézményrendszere az általa bevédett személyek számára kiváltságokat biztosít. Ezek általában státuszhoz vagy díjhoz kötődnek. A következők lehetnek:

 

v  Apanázs

v  Könnyű és gyors megjelentetés

v  A kötetek megjelenésének anyagi vagy egyéb módon történő támogatása

v  A kötetek reklámozása, terjesztése

v  Külföldi tanulmányutak finanszírozása

v  Külföldi megjelenések finanszírozása

v  Külföldi kapcsolatok szervezése, támogatása

v  Színházi bemutatók szervezése

 

Tagadhatatlan, hogy déja vu érzésünk keletkezik, ha ezt átgondoljuk. Nem véletlenül, hiszen ez a rendszer már a szocializmus évtizedeiben kialakult. Vagy talán még hamarabb. Az előző részben vetettünk egy pillantást a dualizmus Magyarországának irodalmi kánonjára, amelyet az idő felszámolt. Az intézményrendszer jellege azonban annyi hasonlóságot mutat, hogy lehetetlen nem észrevenni. Kevés intézményi különbséget találunk, az eltérések inkább tartalmi jellegűek. A dualizmus korszakának kánonja nemzeti jellegű irodalmi kánon volt, a jelenlegit meg nyugodtan nevezhetjük kozmopolitának.

 

A kánon körülvevő infrastruktúra, illetve annak működése azonban nagyon is hasonló. A bürokratikus rendszerek mindig melegágyai voltak a nepotizmusnak, és ma is azok. A kánon alapja a művészet úgynevezett intézményi elmélete, ami a létező legrugalmasabb teória, igazi gumidefiníció; alkalmat ad „a művészet világa” tagjai számára, hogy bármit műalkotássá nyilváníthassanak, illetve bármitől megtagadják a műalkotás státuszát. Az ilyesféle kánon „befelé” nem szorul indoklásra, önmagát magyarázza.

 

Amikor azonban integrálja a nepotizmus támogatottjait, nemcsak személyes feszültséget kelt. Személyes harcok mindig vannak a kánon táborán belül, folyamatos torzsalkodások folynak. Kisebb és nagyobb alkalmi csoportosulások alakulnak, a díjak megkaparintásáért folytatott ádáz küzdelem indulatokat kelt. Állandóan halljuk, ki nem kapta meg ezt vagy azt a díjat, ellenben ki kapta érdemtelenül, kit mellőztek, ki hogyan intrikált, ki kivel veszett (vagy verekedett) össze. A díjakkal járó kiváltságok megszerzése állandó harcot indukál. A kánon tábora befelé sohasem volt egységes. Kifelé néha annak tűnik. Legfőképpen akkor, amikor a kormányzattal kell alkudozni kiváltságok érdekében. A nepotizmus jelensége azonban végsőkig feszíti, helyenként meg kifejezetten degenerálja a kánont.

 

Nemcsak ez annak az oka, hogy „kifelé” a kánon nagyon is magyarázatra szorul. Erre alaposan felkészült, óriási infrastruktúrája van, és elegendő embere, akik képesek bármit remekműnek nyilvánítani, szirti sassá magyarázni a tépett tollú kuvikot. Megvan erre a megfelelő nyelvezete is, a mesterkélt ködösítés sajátos bikkfanyelve úgy veszi körül a kánont, mint parasztkolbászt a disznóbél.

 

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

 

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

 

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

 

Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást gyakorolni. A nyelv annál inkább. A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől való elzárkózást szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik konzerválni.

 

2)      A bonyolult és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése azok állítólagos „magyarázatával”.

 

A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is – magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor, megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik a ködösítés.

 

Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.

Ha egy önmagában különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.

 

Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.

 

Folytatása következik.