Mi vagy te énnekem?

(Szonettkoszorú Shakespeare 75. szonettjére. A mesterszonett a szerző fordítása).
 
1.
Mi vagy te énnekem? Kenyér a testnek,
csak arra vár a mindig éhező;
mit szolganépek szenvedőn keresnek,
azt másnak ingyen ád a szép mező...
De nélküled bagót se ér az élet,
erőt vesz rajtam ó, a csüggedés,
ha rád talál, a kedvem újraéled,
ha mást szeretsz, a bú szívembe vés.
Add hát örökbe nékem drága tested,
én senkivel nem osztozom kegyen,
te álmainkat rózsaszínre fested,
közös valónk örökre egy legyen!
       Ha hoppon így marad kalandleső,
       a szomjazó talajnak langy eső!
 
2.
A szomjazó talajnak langy eső:
a vér pezsegni tér a kék erekbe;
a boldogság hiánya rangnyeső,
habár tagadják mások émelyegve.
Mi kapzsiságban egyszer elveszett,
talán a vakszerencse hozza vissza;
lett légyen bárki által tervezett,
a csel s a bosszú oly silány kulissza!
A szép nyarakra jönnek zord telek,
a nappalok mögött az éj is ében,
de nem lehet, hogy elveszítselek,
hiszek jó Ámorunk szilárd kegyében.
       S ha vágyra vággyal telnek itt az estek,
       nyugalmat én botor, remélve esdek.
 
3.
Nyugalmat, én, botor, remélve esdek
s a karjaidban tán meg is lelem,
tudom, szeretni nem leszünk mi restek,
segíts megélni, édes Istenem!
E nagy csodára rátalálva végre,
a csók varázslatával eltelünk,
buzogva száll a hálaszó az égre:
továbbra is kegyes legyél velünk!
Megérett már e szív a szépre, jóra
és esküszöm, hogy más nem érdekel,
találna ránk ezernyi boldog óra,
itt kóbor álmok úgyse férnek el.
       A telhetetlen szívre gondeső,
       csak fösvény érez így, haszonleső!
 
4.
Csak fösvény érez így, haszonleső,
nem ér a trend, a kor silány divatja.
Magára vessen itt a vétkező,
sosem leszek duhaj szokások fattya.
Reá gondolni én nem is merek,
mi lesz, ha majd adott szavam szegem meg?!
Uram, bocsá’, de nem vagyok gyerek,
se ellensége önnön érdekemnek!
A mórest ismerem, van szép hitem,
erőt merítek én, ha tétovázna,
az üdvöm is magamnak készítem,
ne kérje számon pápa, sem parázna!
       Egyetlen Istenem segítsen engem,
       a lelki büszkeség vigyázza rendem!
 
5.
A lelki büszkeség vigyázza rendem,
de büszke, jaj, csakis terád vagyok,
Virágos álmaim neked teremtem,
az őrület, ha vágyaim nagyok!
Eleddig így halandót nem szerettem,
s ameddig állnak itt a vén hegyek,
imába kérem, úgy legyél mellettem,
hogy én örökre támaszod legyek.
Magam dicsérem, látod, újra benned,
s a vétkeidben önmagam szidom,
de nem vitás, hogy itt velem kell lenned,
hogy átsegíts e keskeny fényhídon.
       Ám félek én, a gondom eltemet,
       zsivány idő, ha vetne rád szemet.
 
6.
Zsivány idő, ha vetne rád szemet,
s a balszerencse csúfot űzne véled,
mit adhat úgy a szó, a szent kenet,
ha jó hited hamisra felcseréled?
S velem mi lenne, jaj, nem is tudom,
a balga sorsom messze elsodorna,
s e szív botolna minden ritmuson,
ködökbe fúlna fenn a csúcsok orma.
Bolond a vágy, ha pusztulásba ránt,
az ember csak veszít a nagy kalandon,
s a lelkiismeret hiába bánt,
utólag vissza úgyse sír a lantom.
       Ha el nem ér a szó, füledbe zengem:
       ne hajtson vágy szeretni mást, csak engem!

7.
Ne hajtson vágy szeretni mást, csak engem,
az álmaidnak éke én legyek,
csicsergő nappalokban, éji csendben
a kedveidnek majd elé megyek.
Dicséretére csillogó szemednek
szülessenek kevély, vidám dalok,
s ha néha még a könnyeink erednek,
a szádra édes, szép mosolyt csalok.
E báj az égi angyalodnak bére,
nem ér a földön édesebb öröm!
Madárka száll a rét szelíd egére,
velem te szállj, ezen magam töröm!
       Ezért iparkodom, ne mondj nemet,
       s a nagyvilág csodálja kincsemet!
 
8.
S a nagyvilág csodálja kincsemet,
hozzád hasonló nincs e földtekén se.
A szája tátva, nézi, kínt nevet –
az ünnepünk irigynek szenvedése.
De pár barát, tudom, örül velünk,
és sejti, ő is így lehetne boldog.
Mi reggelente már együtt kelünk,
a menybe vittek itt a földi dolgok!
A víz csobog, s a tested meztelen,
cicázol boldogan keringve körbe,
ki tudja meddig játszanál velem,
leselkedőn a benti nagy tükörbe.
       Én rád mosolygok önmagamhoz híven,
       a látomással telve már a szívem.
 
9.
A látomással telve már a szívem,
s tudom, hogy boldogabb már nem leszek.
Amint a nap, kapaszkodom, s egy íven
e vágy magasztos húrokon rezeg.
Ereszd füledbe, hogy ne menne kárba,
ne hordja szét az őszi szél dalom,
megőrzi majd aranydobozba zárva
a szívzugán az édes oltalom.
De szólj, ha mégse vonz e nóta titka,
megértem én, ha már nem érdekel;
a vágy a szép romantikára ritka,
vak koldusé e lant, ha énekel...
       De hogyha kell, fogadd mellé kezem,
       a pillanatra váltig vár e szem.
 
10.
A pillanatra váltig vár e szem,
időnk hamar lejár, ha tétovázunk,
sokáig tépelődni kár ezen,
ugyan, kit érdekel, ha ég a házunk!
Szeretni, élni kell, amíg lehet,
akit kövér szerencse marka ér el,
ne mondjon arra esztelen nemet,
mert sír a perc, amit ma elfecsérel.
Eltékozolni azt botor dolog,
utólag bánja már, remegne gyomra,
amíg a nagy kerék, a Föld forog,
hiába vár egy újabb alkalomra.
       Áldás vagy átok ül ma minden szíven,
       örömre csak teérted égek híven.
 
11.
Örömre csak teérted égek híven,
tudod, hogy senki más nem érdekel,
ezernyi új vigaszt találna szívem,
de már a hűség szép erénye kell!
Lobogjon itt a tűz, a vágyam éget,
te kellesz énnekem, s az ár potom,
közel hozom ma égi Messzeséged,
enyém leszel, ha rólad álmodom.
Tiéd legyen szilárd valóm egésze,
ragadd meg jól, ha itt az alkalom,
s ha kéjjel tölt el ajkad édes méze,
álomba ringat érte halk dalom!
       Előtte felfedezlek lelkesen,
       amit kapok, magamnak elteszem.
 
12.
Amit kapok, magamnak elteszem,
hogy majd elővegyem nehéz időkben.
Emléked én el nem felejthetem,
erőt meríthetek belőle bőven.
Avagy pedig, mikor már nem leszek,
számodra lesz tovább talányos játék,
eszedbe jut, s pilládon könny rezeg,
s a régi érzelem titokban átég.
Akárhogy is legyen, szavunk örök,
betartjuk azt, amit kiejtünk szánkon,
a gyors időkerék velünk pörög,
sokáig tart a máz, amit ma ránk von?
       E fáma, meglehet, szívembe kínt csen,
       szegény vagyok mesés királyi kincsen.
 
13.
Szegény vagyok mesés királyi kincsen,
ha itt maradsz velem, több, mint elég!
Igényem énnekem vagyonra nincsen,
a porcióm a sors kimérte rég.
Nem alkudoztam én reménysugárra,
de lám, komoly szerencse ért vakon,
a hála szálljon érte Fortunára,
hogy megjutalmazott ily gazdagon!
Olyan sokáig vártam szépre, jóra,
tavaszt remélve, lányt, virágokat,
de végre, ó, elérkezett az óra,
kitárja karjait s a nyár fogad!
       Ma csókot ad, vigyázva minden tincsem;
       mi lesz, ha már belőle semmi sincsen?
 
14.
Mi lesz, ha már belőle semmi sincsen?
Addigra jaj, mivé, hová leszek?
Tán sárga csont a rozsdamart bilincsen,
ahol pihennek néma váteszek.
A véres ég borong a láthatáron,
nagyon hamar szurokszín este lett,
a csónakot cipelte hátra Kháron,
lidérc dereng a szent kereszt felett.
A szél elül, beáll a síri béke,
a hold aludni tér egy ághegyen.
A fény kigyúl, a régi filmnek vége;
holnapra élhetőbb világ legyen!
        De addig is, cicám, szerelmet esdek.
        Mi vagy te énnekem? Kenyér a testnek!

15. Mesterszonett
Mi vagy te énnekem? Kenyér a testnek,
a szomjazó talajnak langy eső;
nyugalmat, én botor, remélve esdek,
csak fösvény érez így, haszonleső.
A lelki büszkeség vigyázza rendem,
zsivány idő, ha vetne rád szemet;
ne hajtson vágy szeretni mást, csak engem,
s a nagyvilág csodálja kincsemet!
A látomással telve már a szívem,
s a pillanatra váltig vár e szem;
örömre csak teérted égek híven,
amit kapok, magamnak elteszem.
       Szegény vagyok mesés királyi kincsen,
       mi lesz, ha már belőle semmi sincsen?

 

Hozzászólások

Nagygyörgy Erzsébet képe

Remek munka, gratulálok...

hubart képe

Köszönöm szépen, kedves Erzsike!