Herr Führer II.

Az asszony ébren töltötte az éjszakát, nem szólt már a férjéhez, tudták mindketten, hogy a hallgatásban, a megalkuvásban az élet lehetősége lakik. Tekintete ugyanolyan üres volt, mint a gyomra.

Korán virradt, a napsugarak ott tükröződtek könnyeiben, miközben kis tükröt vett elő és semmitmondó mozdulattal vérvörösre festette ajkát, az ajándékba kapott rúzzsal és a Führer kedvenc

parfümjéből leheletnyit nyakára cseppentett. Furcsán érezte magát, egyszerre volt áruló és hős, áruló, melyben elárulta saját női mivoltát és hős, miben megmenti családját.
Magára öltötte tegnap is viselt lenge ruháját, melyen a vállától a bokájáig futottak a tarka virágok.
Ma nagyon nehéznek érezte a ruhát, mintha ólomba bújt volna, torkában hatalmas gombócot érzett,
képtelen volt búcsúzni, tudta nem sok időt tölthet a szerény kis házban, magához húzta fiát és szótlanul ölelte. A gyász csendje telepedett a házra, rövid idő múltán megérkezett Eichmann, aki a Führer megbízására ment az asszonyért.

Látom útra készen áll! – jegyezte meg gúnyos mosollyal Eichmann, aki hosszasan elidőzött a törékeny nő karcsú alakján és a ruhán nyíló virágokon.
Hajának rakoncátlan fürtjeire, most is huncut csillámokat szórt a nap, szemében furcsa fény ragyogott, már nem búcsúzott, lehajtott fejjel, mezítláb ült az érte küldött autóba.
A Führer utasítást adott, hogy semmit sem vihet magával.
Az út hosszú, a nő nem beszélt és nem gondolt semmire, csak a végét várta, hogy a Führer rendelkezésére álljon.
Eichmann jókedvűen fütyült, énekelt egész úton, s többnyire igyekezett ezzel a fáradtságát is elűzni…

A Führer dolgozószobájában tartózkodott, az órájára pillantott ,és morogva nyugtázta, mennyire elszaladt az idő, majd a szokásos esti sétára indult kedvenc kutyájával, Blondival.
A séta útját négy méterenként őrök vigyázták, akik egymást sem ismerhették.
A minden részletében tökéletes és bombabiztos várost tavak vették körül, a bunkereket föld alatt és felett is hat méter betonfal. Az erdő látszatát keltő bunkerek tetejét fű és műfák borították, melyeket az évszakoknak megfelelően cseréltek.
A Führernek volt félnivalója, de itt semmiképpen nem kellett külső támadástól tartania.
A gyönyörű késő tavaszi időben vörösen izzott az égalja, s a Führernek ismét eszébe jutott vendége, aki hamarosan megérkezik. Figyelme mindenre kiterjedt, a nő is a főhadiszállásáson fog lakni, s minden szükséges holmit meghozatott már koradélután.

Vacsoraidő is elmúlott, mire Eichmann megérkezett a Führer vendégével, aki az ebédlőben fogadta
a nőt, semmiképpen nem akart tolakodó lenni, meglehetősen kimért és szűkszavúan beszélt, a várakozásaellenére is.

- Tartson velem,- mondta a nőnek, s a vacsoraasztalhoz invitálta a fáradtságtól és félelemtől szótlan asszonyt, aki megadóan ült le a neki kínált helyre.
A Führer kedvenc vacsoráját készíttette el, vajban sült pisztrángot ettek,s mellé mindkettőjüknek konyakot rendelt.
A koratavaszi hús,- és kenyéradag korlátozás óta, aligha látott normális ételt az asszony, soha nem evett még pisztrángot. Nem szólt, csak evett , és közben eszébe jutottak a vízben fickándozó halak, amelyeknek még volt szabadsága. Az arcán közöny ült, egyetlen érzését a padló hidege adta, amin igencsak fázott mezítelen lába.
A vacsora alatt Wagner zenéje szólt halkan, a nő csendben kortyolt egyet a konyakból, nem tudta szabad-e, evés közben, vagy csak után inni, de nem zavarta az illem.
A Führer a nőt figyelte, lángoló, fürtös haját, halvány , sápadt bőrét és szépívű, vékony száját nézte, amit szó el nem hagyott.
Megvárta, míg leteszi a poharát , majd felállt és magához húzta a nőt, olyan közel hogy csak az egymás által elhasznált levegőt tudták belélegezni.
- Tudja mi az egyik legnagyobb butaság a történelemben?- kérdezte,- majd nem várva választ folytatta:
- Az, hogy a Bibliát német nyelvre is lefordították..