Hazavágyom

Messze vágyom, mint a földönkívüli,

kinek ki tudja , hol van otthona.

Hó-arcomra fanyar mosolyát szüli

a bánat. Csak állok, én ostoba.



Mások tekintetét nézem, és arra

gondolok, hogy hajlékukba érve

elhiszik; ők ide indultak haza.

Nekem kelepce lett földi létem.



Álmaim fakón hevernek egymáson.

Foszlanak, színtelenednek lassan,

akár a szekrényben felejtett vászon.

Magányomra nincs a földön balzsam.



Hiába fogtad volna kezemet. Én,

mielőtt hozzám értél, konokul

elengedtelek. Vigaszom a remény,

s te szikrája vagy, mely hamvadón hull



lábam elé... Milyen magasan az ég!

A háznak sötét szegletén várom

térdre roskadva a fényt. Ha értem ég,

majd mutatja utam. Hazavágyom.