Ha a kenyeret...(Nagyszüleim emlékére) --- Az öreg (Szőlőhegyi emlék)

Ha a kenyeret magam szegem meg,
mint a penge a foszló bélben,
elővillannak nagyszülőim
lángjaiból két világégésnek,
mit fellobbantani sosem akartak.
Kérges tenyerű, ráncos arcú, szikár termetű
ősök tűnnek elő az új kenyér illatával:
múltjuk maga is történelem,
s az unokának feljegyezni mindezt
nem megterhelő, szép, szent kötelesség.
Görnyedt hátuk a nagyanya sütötte
cipó görbületét mintázzák, vagy talán a
Nagyér-parti dűlőn kapott
s bérelt föld lankás hajlatát,
melyen nagyapa kukoricától puffadt
lovai gyakran fék nélkül megbokrosodtak,
amint az ekét s boronát húzták.

Hajlongásuk a gyomok fölött,
grófok és nagygazdák előtt
cselédkoruktól beléjük ivódott,
és bár sorsukba beletörődtek,
panaszkodni szinte sosem mertek;
félelem nélküli, jobb világot
kívántak hát az utódoknak.

Így kelnek életre most a megszegett kenyérből,
holott sírjukban régtől porladoznak,
s fejfájuk tövében friss virág életét
dédunokák is gyakran vigyázzák.
Így támadnak fel újra emlékeimben:
mikor a tanyai házat a földre döntik,
mikor vályogból újat varázsolnak,
melynek padlását más söpri tisztára.
Aztán holdak, lovak közösbe mennek,
S járadékkal és háztájival bekerített,
öreg életüket a vállalkozó gyermekekre bízzák.

Nagyanya, hányszor robbant volna föl a gáz
(sohasem szoktad meg) az el nem zárt csap miatt!
Nagyapa, hányszor maradt volna nyitva a hűtő ajtaja,
Ha figyelmes asszonyi kéz nem csukja be helyetted!
(A modern jobblétet te sem tudtad megszokni soha!)
S hány megválaszolt kérdést tettetek fel
az éjszakába nyúló tévézés után
istenről, hitről, csillagokról, s meséltetek nekem
hajdani kemencék, kamrák, mécsesek szegényes,
szomorú titkairól, megalázó uradalomról és
javakat osztó szövetkezetről, hisz a családi
házban semmilyen cenzúra nem volt…

Ti, akik annyit-de-annyit szenvedtetek,
sajnálni minket, utódokat kezdtetek,
s nyolc órán túl is munkát hajszolót,
az éjszaka is továbbtanulót,
kik már rég nem kenyérben, húsban, tejben
mérik az emberi célok, vágyak szintjét,
hanem kocsiban, telekben, házban, utazásban,
könyvben, spórolva nem is maguknak,
hanem a csengő hangú unokáknak,
kikre új küzdelem vár
új rendnek pirkadó hajnalán…

Tudjuk-e, kik fölé tornyosulnak felhők,
kik fölött ragyog majd a nap,
igaz emberség kap-e lábra
az önzés, irigység, erőszak helyett?
Megválaszolni ti már nem tudjátok,
ellenkezőjét valló földben porladók,
ez a tett fiakra, unokákra vár…
Ha a kenyeret magam szelem meg,
rátok gondolok: nagyapám, nagyanyám!

1991.

AZ ÖREG (SZŐLŐHEGYI EMLÉK)

Domb csupán, de néki hegy marad
a Duna menti náddal szőtt lapályon.
Alkonyul. – Pihenj! – üzen a nap,
s présházajtóra rőtszínű fény-mázt von.

Szót fogad. Teste lócán keres
kis megnyugvást. Kapája falnak döntve.
Elmereng, ellágyítja a csönd,
Hogy álmába temetkezne – örökre.

Szombaton a hobbi-nemzedék
felruccanhatna. Régen látta őket.
S képzeli: rajta már az segít,
Ha sírján városon vett szegfű nőhet.

Csaholás. Valódi szürkület…
Maradt-e még az elcsempült pohárban?
Remegő kezével érte nyúl,
s kortyint egyet e savanyú magányban,

majd felvidul, hogy nincs még itt az ősz,
és azt hiszi , szívében is csak nyár van.

(é.n.)