Érte...

Mindenki észrevette, mily szótlan vagyok,
De mit tegyek, ha megszólalni nem tudok?
A fájdalmam elnyomja üvöltő hangom,
Mégis tudom, annyiban ezt nem hagyhatom!

Most nem a szomorúság az, mi szívem nyomja,
Talán ez az élet új, legnagyobb hóbortja!
A düh az, mi most lelkem belülről alkotja,
Mi most érzelmeim ide-oda pakolja!

Teszi a hülyét s nem tudja már, kinek mit beszél!
Vajon ő tőlem tudatában mit várhat, mit remél?
Az életben - látom -, senkitől és semmitől nem fél!
Csak lóg a nagy semmibe, s így teng-leng, így jót henyél!

Szerinte a probléma megoldása a menekülés,
Számára nem létezhet olyan dolog, mint a békülés!
Ez a kis vers lehet neki egy támadás, egy felkelés,
Nem létezhet oly tett, hogy hibáiból felébredés!

Feladta, de konkrét okot nem tud rá mondani!
Kereste a tüskéket, nem tudta megmutatni,
Hogy hogyan tudna e kapcsolatnak véget vetni!
Nem akarta, hogy lássam, ő is tud vérezni?

Hidegen, flegmán veszi fel a dolgokat.
Már szívemet, engem többé nem borogat,
Az életben tudásával nem noszogat,
Nem bókolgat, becézget, s nem simogat!

Akár mennyire is mutatom, hogy erős szívem,
Belőlem a sírás mégis kifakad híven!
Mindig ő volt, ő marad a minden, a kincsem!
Csakis érte dobog száz sebből vérző szívem!