eltévedt csillag...

 Varázsütésre, fecskehangon szólaltak a harangok.

Nem hallhatta azt más, csak az igazi madárértők:

A szél a hegy, a fák, s a rét. Náluk barangolt álmosan

a képzelet, mielőtt még elütötte volna a templom

öblös érce, hívó hangon a délidőt...

A partifecskék örömmel válaszoltak: dél idő, jó idő,

langymeleg, zsong a lég, csuda öröm a szemnek is,

ahogy nőnek a kicsikék…

Szerelmesen éreztem a napot. Már nem reméltem

 látni semmi újat, mégis, mégis ujjongva leltem

a bágyadt bokrok között, egy szomorú szemű,

eltévedt csillagot...

Jó ég! Nem leled a helyed talán? Vár a sok fényparány!

Téged szólít, érted gyullad ébredve

az éjjeli paplanégen mindahány...

És akkor csoda történt. A Nap, huncutul ásított,

majd eltűnt az égről. Besötétedett.

Holdanyó botorkált elő, a csillagkapun átszüremlő

út tejködéből...jöttek utána az oly’ kedves ismerősök:

Barátok, szomszédok, testvérek, s a rég kihunyt

ősök kóbor fényei ...Ő szólt akkor: Itt vagyok!

A szeme gyémánt-tűzragyogással üzent.

Ezt nem lehetett, nem észrevenni.

Milliárdnyi boldog lélek, csillagörömmel

nézett le rá. Úgy érezte könnyűvé vált, s

integetett is  nekik. Pedig meg sem mozdult.

Csak ragyogott, valami bűvös fényben,

mikor a fentiek simogatva felnyalábolták.

Jer közénk! A nappal nem tiéd! Éjben élj!

Titkokat rejt, s ha megismered, befogad,

otthonod lesz. Csillagidőd, már új utakra néz...