Csendemben

A novemberrel érkeztem,
furcsa csenddel, térdig hóban.
Anyám rőkölt, én érte sem.
Isten vert hátba: No, jól van!

Túlra szabtad a keresztet,-
nyöszörögtem terhe alatt.
Ez a fátum másé lehet,
ki jobban bírja, annak add!...

Indultam parányin, pőrén,
homlokomon tengernyi ránc...
Anyám fiatal lett, én vén;
most kezdődik a Senki-tánc.

Hol rajta csüngtem, hol húztam...
Miféle fából tákoltad,
hogy holtában is nő súlya,
s így a tenyerembe  olvad?

Féltettem, akár szeretőm,
majd odébb rúgtam: Nem viszem!
Nélküle több a levegő,
jobb, ha az út szélén pihen...

A kínok kútjába löktél,
nem hallották hegedűmet.
Hasztalan, kit vezet öncél,
hűtlen lelkem egyedül lett.

Fordultam vissza sorsomért,
vettem újra a keresztet.
Az enyém, mit Isten kimért,-
alatta még térdem reszket.

Nem hagyom már, le nem teszem,
mezítelen vagyok újra.
Állok némán, egyenesen,
ahogy küldött földi útra.