Betekintés a műhelymunkába (2/3)

Egyelőre mionden saját megjegyzés nélkül ide másolom az általam jelenleg késznek tekintett verset, de előfordulhat, hogy később nem a reagálásokban, hanem itt a fő szövegben teszek nélhány saját észrevételt.

Köszörűs-ballada

Koltói piactér forgalmasabb sarkán
kőkemény korongot forgat meg a lánc.
Egy helyben tekerek pedálomat hajtván,
késélről sikong a szinkron szikratánc.
Táncolok magam is keskeny pengeélen,
mögöttem a tánckar: lábak erdeje.
Nem látom a fától, csak a hajtást érzem,
és egy törzsvevőm sem ágál ellene.

Pedálom forgatva ülök a nyeregben,
így képviselve egy Lovas-Nemzetet.
Hírnevet nem csahos tollnokként szereztem:
taposok ugyan, mert másképp nem lehet,
mégsem kell, úgy érzem, szégyellnem a módot:
pedálozásomra kenyérként tekints.
A két szelet közé sajt, ó, nem adódott,
s nem csupán taktika, hogy szalámi sincs.

Ballal is, jobbal is pedálra tiporva
nem sértek egyensúlyt, nem lehet bajom.
Százfelé szóródik szökkenő sziporka,
szórom a gyöngyeim – ki elé vajon?
Amíg a lánckerék elfordul alattam,
sok fogas kérdésre jó válasz akad:
a hiányzó láncszem hirtelen bekattan –
s ahol a leggyengébb, kétfelé szakad.

Vége műszakomnak, elfogytak a kések,
reflexmellényt öltök: lásson, aki néz.
Nagy híve vagyok a jókor elmenésnek:
ne múljék az idő, ha nem peng a pénz.
A hátsó kereket lerakom egy pontra,
és ha most meghajtom, mozdul a csikó.
Hogyha lassítanék, féknek ott a kontra,
ha meg gyorsítanék, gáznak ott a pro.

A másnap reggel is ott talál a sarkon,
bár lesik néhányan: hátha nem jövök.
Ők is taposnának, ám a helyem tartom:
kegyetlen kenyérharc, éles és örök.
Míg a használatban tompulnak az élek,
lesz addig munkám, így mérlegem derűs.
Töretlen hittel – s egy nyelvtörővel élek:
koszorús nagy költőnk Koltón köszörűs.