Az utolsó mese

Hol volt, hol nem volt... Általában a mesék így szoktak kezdődni.

Szóval ez egy rendhagyó mese.

Történt egyszer, hogy a Békakirálynak született három gyermeke. Na nem egyszerre és nem is egy királylánytól, de hát az élet rejtelmes útjai kiszámíthatatlanok. Szóval lett egy kicsi, egy kisebb és egy legkisebb. Az utolsó Békáné - született királykisasszony - Béka csókjaitól gonosz mostohává vált. 

Béka kicsit szomorú volt. Üres napjait csak a három kicsi királykisasszony őszinte gyermeki mosolya tette szebbé. Gyakran mesélt nekik és ilyenkor rajongással hallgatták.

Körbeülték a palota legkisebb szobájában és csendesen, tágrameredt szemekkel figyeltek. Béka csak mesélt és mesélt, csillogással, jókedvvel töltve be a kicsiny szoba sejtelmes félhomályát. Mesélt az életről, a tavacskáról, a békalencséről. Mesélt a szivárványról, a királyfiról és minden vidámságról. Így történhetett meg, hogy a három pici királyleány észre sem vette, hogy a palota eltűnt körülöttük, megszűnt a fény és csillogás, csak a csupasz komor falak maradtak. Később már azok sem.

Béka napjainak a fénypontjává vált a mesélés és a királykisasszonyok boldog kacajukkal bearanyozta Béka életét. A gonosz mostoha nem hagyhatta és ármány ármányt követett. Kiabálás, gonoszság, majd látván, hogy semmi nem hozza meg a kívánt eredményt, egy utolsó gonosz húzásra szánta el magát. Huss kiugrott a palota egyetlen épen maradt ablakán és egy hatalmas sikollyal átadta testét az örök enyészetnek. Békakirály értetlenül állt az eset előtt és aznap este ő sem mesélt.  A királylányok békésen aludtak, mit sem sejtve, és arcukon ott piroslottak egy furcsa, előre meg nem írt béke virágsebei. Ekkor még senki nem sejtette, hogy a gonosz mostoha utolsó útja előtt még egy átkot is szórt feléjük, így a sors kifürkészhetetlen akaratából a gyermekeket a gonosz mostoha anyukaja vette magához. A tehetetlenség felőrölte Béka idegeit . Néha éjszaka, amikor csak a gyér holdfény fáradt sugarai szűrődnek át a függöny félhomályos mintái között, egy réveteg szempár, egy remegő kéz, egy elfelejtet mese visszahozza az elmúlt csillogást. Lassan, óvatosan, hogy ne zavarja a hirtelen beállott csendet, lábujjhegyen a megsárgult fényképek között keresgél és néhány eltévedt könnycseppel szeme sarkában, elmondja az utolsó mesét:

Lopakodni, csak egy dolog miatt érdemes. Puszit adni egy alvó gyermek arcara.