Az utolsó cikk... ezen az oldalon :) Interjú Szilágyi Ferenc Hubarttal - a képzőművész költővel.

Kedves Feri, nagy szeretettel köszöntelek a Csarnok tagjai között. Már az elején láttuk, hogy tehetséges költővel van dolgunk, es az elmúlt egy évben ez a tehetség meg is hozta a gyümölcsét. A verseid egyre feljebb kapaszkodtak, a folyamatos hegygerinc és a megjelenő hegyorom szintű versek minket igazoltak: kiforrott stílusod, képeid, hangulatvilágod a Parnasszus egyik védjegye lett. Verseidre mindig lehetett számítani, sem a bírálót, sem az olvasót nem hagyták kétségek között.

Számomra mindig nagyon érdekes a művészetek közötti folyosó: járható-e mindenki számara, vagy csak keveseknek adatott meg a reneszánsz tehetség? Plakettjeid, érmeid, képzőművészeti alkotásaid magasan kidolgozott munkák. Hogyan lehet a kisplasztikából, a képzőművészetből utat készíteni az írás felé? A bronz öntése, az anyag formálása milyen segítséget ad a vers létrejöttében? Egyáltalán van-e kapcsolat közöttük?

Az anyag formálása, alakítása tulajdonképpen az emberi elmében történik, a kéz csupán eszköz az agy parancsainak végrehajtásában. Ugyanígy alkotja meg a költő is a verset a nyelv szolgáltatta nyersanyagból. Meghatározza a témát, amihez gondosan kiválasztja a megfelelő "anyagot", amit aztán farag, alakít, egymáshoz csiszol, összeilleszt, míg végül kibontakozik a kész alkotás. A kisplasztikát nevezhetnénk akár bronzba álmodott versnek is, a verset pedig szavakból mintázott kisplasztikának. Nyilván ebben a megvilágításban egy szoborcsoport inkább egy hosszabb lélegzetű epikai alkotásnak (elbeszélő-költemény, vagy novella, regény) feleltethető meg. Véleményem szerint a zene és a költészet, vagy a zene és a plasztika (festészet, szobrászat) is ugyanolyan közel áll egymáshoz, hiszen a Parnasszus Múzsái édestestvérek. A művészek többnyire egy bizonyos utat választanak az önkifejezésre, de nem ritka, hogy több művészeti ágazatban is kipróbálják képességeiket.

A képzőművész és a költő, író jól megfér egymással benned. Most éppen melyik jár előrébb? Melyik vezeti a másikat?

Az irodalommal kezdtem, hiszen amióta írni, olvasni tudok, azóta próbálom a gondolataimat mások számára is hozzáférhetővé tenni. Képzőművészettel huszonöt éves korom óta foglalkozom, és körülbelül húsz éven keresztül a vizuális megközelítés volt a domináns, de az írásról soha sem mondtam le.  Aztán úgy az ezredforduló táján jött el az az idő, amikor a két művészeti ágazat egyensúlyba került. Azóta párhuzamosan foglalkozom írással, kisplasztikával, valamint művészeti ismeretterjesztéssel.  Az utóbbi három évben viszont az irodalomé lett a vezető szerep. Ez időben egybeesik az internetes irodalmi portálokon való aktivitásommal.

A képzőművészethez kell a jó anyag. Az anyagba gyakran belelátjuk a formákat, színeket, a végső alkotást. Hogy van ez a versnél? Van-e a költészetben "belelátás" az anyagba, a témába? Van-e valami analógia ezen a téren?

Igen, természetesen maga a nyelvi anyag is inspirálhatja a költőt a vers megírására. Van úgy, hogy a ház körüli munka alkalmával, vagy akár szőlőművelés közben bevillan egy szép szókép, vagy egy jól csengő rímpár, ami már eleve megmozgatja a fantáziámat. Olyankor nem a témához keresem meg a megfelelő nyelvi anyagot, hanem fordítva indulok el, és a szókép, vagy rímpár köré építem fel a verset. A versíráshoz nincs pontos recept, mindenkinek megvan a maga saját módszere. Az igazi poéta, aki már a verstechnikai tudás birtokában van, bármelyik végén meg tudja ragadni a dolgot. És íme, egy újabb analógia a szobrászattal. Szintézissel is elő lehet állítani a művet, vagyis építkezve, de analizáló módszerrel is, azaz egy tömbből kibontva, a "felesleg" eltávolításával.

Érdekes, amit ezekről a módszerekről mondasz. Ha egy tömbből indulsz ki, sokat kell faragnod a verseken? Mennyit dolgozol velük?

Néha egy szuszra megírom, de olyan is akad, hogy hetekig dolgozom rajta.  Általában véve két-három órát babrálok egy verssel, de ritkán teszem fel azonnal az irodalmi oldalakra. Van úgy, hogy később még többször belejavítok. Az időmértékes versek sokkal több időt igényelnek, mint az ütemhangsúlyosak.

Amikor "tömbből faragom ki" a verset, az írástechnikailag úgy történik, hogy azt adott témában mindent leírok, ami eszembe jut, és köze van a mondanivalómhoz. Azután pedig szelektálok, a párhuzamosságokat, vagy kisebb jelentőségű dolgokat "lefaragom", a maradékot megszerkesztem. A Gyilkos-tó páros verséhez például több oldalnyi trocheusi strófát írtam, míg végül kialakult a végleges forma. Elveim szerint nem az a fontos, hogy mennyi időt töltök el egy verssel, egyedül csak az eredmény számít.

Ezek megdöbbentő számadatok, bár alapos embernek gondoltalak mindig is. Ez a fokú tervezettség nem sok emberre jellemző. Azt gondolhatnánk mindezekből, hogy a verseid vonalzóval es körzővel szerkesztettek, pedig hihetetlenül könnyedén folynak, akár az a Gyilkos-tóba ömlő kis patak. Az a versciklus a klasszikus formája ellenére is az élőbeszédhez közelít; remek vers. Mi inspirál téged klasszikus formában való verselésre?

Mindig az a klasszikus formák és a konzervatív értékek vonzottak. Valahogy emberarcubbnak találom. Nem vagyok ellene az újításnak, kísérletezésnek, magam is kipróbáltam már a posztmodernet, és bár sokan mondták, hogy megy az nekem, mégis itt érzem jól magam a kötött formák világában. Nem érzem bilincsnek a formai megkötöttséget, épp ellenkezőleg. A lehetőségek kihasználása a kötöttség korlátain belül számomra egy plusz kihívást jelent. A klasszikus értékek már kiállták az idő próbáját, és ugyan, ki meri azt kijelenteni, hogy például Ady Endre, vagy József Attila stílusa mára már idejét múlta? Ők örök értékeket hoztak létre, nem véletlen, hogy sokan fordulnak vissza hozzájuk, és tekintik őket példaképüknek. Úgy tanulni tőlük, hogy közben az ember ne legyen epigon, hát ez is egy nagy kihívás.

Elidegenedő világunkban sajnos, a művészet is holtvágányra futott. Hogy nagyon kevesen olvasnak ma szépirodalmat, és főleg verset, ebben a posztmoderneknek oroszlánrészük van. Ha csak a költő érti a saját versét, vagy talán még ő sem, akkor hogyan szólítja meg az olvasót? Ma divat a "megfilozofálás", a belemagyarázás, de képtelenség minden vershez értelmező magyarázatot fűzni.

Igen, egyetértek, gyakran nem felismerhető az a nyílván való tény, hogy a látszólagos megkötöttségben van a legnagyobb szabadság. Ha azt tudjuk mondani a szabadosság hívására, hogy "nem". Hogyha azt tudjuk mondani a hatalom birtokában, hogy "nem", nem gyakorlom a hatalmamat (vezető pozícióban). Ha le tudunk mondani a szabadságunkról mások szabadsága érdekében.

Mit jelent Neked ez szabadság az életben es a művészetben?

Az életben azt, hogy bármit megtehetek, amit saját erkölcsi mércém megenged. A művészetben pedig azt, hogy magam választhatom meg a kifejezési mód korlátait. Ami a két dologban közös, hogy mind az erkölcsi mércét, mind pedig az önkifejezés korlátait hozzá kell igazítani ahhoz a közeghez, amelyiknek a tagja vagyok, és amelyikben érvényre szeretném juttatni. Az életben csak akkor lehetek szabad, ha ezzel mások szabadságát nem sértem, a művészetben pedig akkor, ha kifejezési módom, a nyelvezetem nem zárja ki a műélvezőt az értelmezés lehetőségéből. Ezért tartom a posztmodern líra túlkapásait vadhajtásoknak, mert az alkotó által alkalmazott tolvajnyelv kódjához csak ő maga, esetleg a beavatottak nagyon szűk köre fér hozzá; az olyan alkotás mindenki más számára rejtvény, ami viszont már egy teljesen más műnem. Nem állítom, hogy az olyan kísérleteknek nincs létjogosultsága, de ne akarjon a líra egyetlen és kizárólagos jogutódja képében tetszelegni. Igenis, létezik egy népes olvasóközönség, amelyik igényli a színvonalas, közérthető és klasszikus formajegyeket felmutató irodalmi műveket. Nem tudom elfogadni azt a tételt, hogy közérthetőség keretein belül ne lehetne újat, eredetit alkotni. Sokan a minden áron való érvényesülésnek egyetlen útját abban látják, hogy megpróbálják sokkolni az olvasót. A sokkolás kétségtelenül a figyelemfelkeltésnek egyik hatásos módja, de egy idő után fárasztó lehet, és kétséges, hogy hosszú távon közelebb viszi az alkotót és a művét a befogadó közönség szívéhez.

A lírádban a természet testesíti meg számomra ezt a korlátlan szabadságot. Irigylésreméltóak a képek, a szimbólumrendszerek, a megszemélyesítések, amiket alkalmazol. A taj, ahogy elénk tarod, ahogy bemutatod szinte ismerős lesz, mintha az olvasó maga is azon a vidéken élne. Látszik, hogy természetközeli ember vagy.

A természet valóban nagyon fontos szerepet játszik az életemben. Kisvárosi környezetben éltem le egész eddigi életemet, de ez a helyég, amint az a nevében is benne van mindig is hangsúlyos rurális jelleggel bírt.  Bár a szüleim, nagyszüleim kisiparosok voltak, volt saját kertünk, szőlőnk, ma is megvan, mára már én művelem. A kerti munka, a csend, a fák, a madarak nemcsak nyugalmat adnak, hanem alkalmat is az elmélyülésre.  Van mit tanulnunk a természettől. Szigorú, néha könyörtelenül az, megköveteli a maximális tiszteletet, de sok örömöt is ad az embernek. Amikor róla írok, ennek a tiszteletnek adom a jelét, és egyúttal a hálámnak is a mindezt megalkotó Teremtő felé. Máskor csak ürügyül szolgál, hogy emberi viszonyokról írjak, szimbolikusan, az allegória eszközével élve. Az ember a természet része, még akkor is, ha erről néha megfeledkezünk, vagy szándékosan nem veszünk tudomást róla.

Így van, az emberiség most végletekig fogyasztja élőhelyét. Szoktál-e ilyesféle nagy sorskérdésekről verset írni? A makro-, a külső-, vagy inkább a belső világra koncentrálsz jobban?

Igen, több versem szól a természetrombolásról, és a globalizáció negatív hatásáról az élőhelyre, a társadalomra, az emberi viszonyokra és az egyes emberre. Néha igen kemény hangot is megütök ezekben a témákban, máskor pedig a humor és az irónia fegyverével harcolok a jelenség ellen. A külső és a belső környezet állandó kölcsönhatásban van egymással. A környezet hatásai befolyásolják az ember belső komfortérzetét, gondolatait, kihatással vannak az érzelemvilágára. Ugyanúgy a lelkivilágunk a cselekedeteinken keresztül visszahat a környezetünkre.

Az ember belső világa magánügy, de elkerülhetetlen, hogy az valamilyen formában meg ne jelenjen a munkáiban. Gyakran végzek önvizsgálatot, és szinte párbeszédet folytatok a lelkiismeretemmel, vajon helyesen cselekedtem-e egyik vagy másik dologban. A lelkiismeret-furdalás szörnyű dolog, önmagunkkal el kell számolni, a rendezetlen kérdéseket nem lehet szőnyeg alá söpörni, mert az belső feszültséget, önbizalomvesztést, súlyosabb esetben neurózis okozhat.

A dolgok kiírása nagyon sokat segíthet, hiszen olyankor kerülnek a dolgok helyükre. Természetesen a vers az vers, és nem magánéleti napló. A lírai én nem mindig azonos a költő személyével. Az alkotó felhasználja korábbi tapasztalatait, vagy pedig beleéli magát mások helyzetébe, a szabad fantáziának is teret engedve. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a költő, író olyan, mint egy színész, akinek el kell játszania a rászabott éppen aktuális szerepet. A mű attól lesz őszinte, ha hitelesen tudja megjeleníteni az olvasó számára a mondanivalót. Ahhoz, hogy másoknak példát mutassunk, vagy pedig beleszólhassunk a nagyvilág dolgaiba, elengedhetetlenül szükséges, hogy a lelki világunkban, magánéletünkben otthonos rend uralkodjon. Itt emelném ki a hitnek és a szeretetnek a fontosságát.

A hit es a szeretet jelentősége látható a verseidben. Ami nekem meg nagyon szemléletes az a szerelmi lírád. Az Oltalom otthona annyira meghitt, annyira belsőséges, mintha mindenki saját szerelmét látná benne. A szerelem, mint téma is bensőséges ügy a számodra? Abban mintha kitárulkozóbb lennél.

A szerelem a legszebb emberi érzelmek egyike, a legnagyobb örömforrás, de a legmélyebb lelki szenvedés okozója is lehet. Szerelmi líránk legfényesebb gyöngyszemeit paradox módon a beteljesületlen vágy és a fájdalmas csalódás íratta. Mint a legtöbb embernek, fiatal koromban volt részem ebben is, abban is, de hála a Gondviselésnek, a beteljesülés örömét is megéltem, hiszen harminchat éve élek boldog házasságban. Érzékeny lelkületű ember lévén mind a fájdalmat, mind az örömet intenzíven élem meg, és ez a dolog a lírámban is markáns nyomot hagy. Emlékeim nem halványultak, beleélési képességem pedig csak erősödött az idő múlásával. Úgy írok ma is a régi dolgokról, mintha ma történnének meg velem. A feleségemhez fűző töretlen szeretetem pedig mai napig felér ifjúkori szerelmünk lobogásával.

Ez gyönyörű végszó, Kedves Feri, minden családban ez a szeretet és hit kellene. Köszönöm az interjút. En mától 13/02/25 nem dolgozom már az oldalnak, de a tisztesség úgy kívánja, elsősorban a költészet felé, amelynek múzsai nem hagynak minket sohasem munka nélkül, hogy feltegyem a kérdést: mit jelentett Neked a Parnasszus es a Szerkesztők támogatása?

Az utóbbi években több irodalmi oldalon is megfordultam, és mindegyiktől kaptam valamit. Egymásra figyelést, empátiát, biztatást. Az Élő Magyar Líra Csarnokára eleve úgy jöttem, hogy tudtam, itt szigorúbb a mérce, igazi erőpróba vár rám, ez a portál jelenti talán az átjárót egy magasabb szintű irodalom felé.

Itt szembesültem először a szakszerű, megalapozott kritikával. Olyan sokan hátat fordítottak már ennek a portálnak, nem vállalva a bírálatokat, a további küzdelmet. Köszönöm, hogy amikor önbizalmamban meginogtam, maradásra biztattatok.  Meglátásaitok, tanácsaitok nagyon sokat segítettek. Most már tudom, hogy csak az őszinte, nyílt kritika az, ami a fejlődést előmozdítja.

Itt próbálkoztam meg először az időmértékes verseléssel, és az ütemhangsúlyos ritmus ismeretét is itt csiszolgattam fényesebbre. Keményen meg kellett dolgozni, amíg jöttek a sikerek, az elismerés. A Parnasszus ormára feljutni nem volt könnyű, és azt is tudom, hogy nem lehet ott örökös páholyt bérelni senkinek, minden újabb sikerért újra meg kell küzdeni. Itt szeretném megköszönni mindnyájatok elemző munkáját, igényességre nevelő kritikáját, és a biztatást is, amivel utamon segítettetek.

Nagyon örülök, hogy még utolsó indítványommal meghívhattalak téged. További elmélyült alkotómunkát kívánok ezeken a művészeti átjárókon, hiszen magam is tudom: ezek valahol az igazi lelőhelyei az emberi elme alkotóerejének. Annak a megfoghatatlan valaminek, amiben kimondva és kimondatlanul benne van a teremtő csodája és maga a teremtő csoda.

Tomasovszki István

(író, költő, képzőművész)