Az út szélén
Beküldte Baranyi Imre - 2021, január 22 - 10:33
Kihűlt a tested, álmodik,
a fényt akarja újra,
belül szeretne még kicsit
a kölcsönéből vissza,
de már a vágy sem élteti,
csak imbolyog előre,
amíg végül rá nem talál,
egy még szerethetőre.
Agyadban már a gondolat
csak szaggatottan sejlik,
kihullott összes szemfogad,
és mindened jelentik,
arcodra írva kínokat
mohó pribék kutatja,
kiválogatja múltadat,
zömét szemétre dobva.
Körül tekerve válladon
egy rossz köpeny szabódik,
zsebébe dugva két kezed,
a szél sodorva lódít,
talán kapsz még egy tál levest,
de végül az se biztos,
csupán a múlás van veled,
amelynek széle piszkos.
Hozzászólások
lnpeters
2021, január 29 - 18:28
Permalink
Önmegszólító, egyben
Önmegszólító, egyben létösszegző, elégikus stílusú vers. Ritmus és tartalom klasszikus ellentmondásban. Valami azonban mintha még hiányozna belőle...
Valami, ami a rezignált tartalmat ellentételező nagyon is friss ritmus és a lírai Én közé hidat építene...
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Csilla
2021, január 29 - 20:43
Permalink
Igen, nekem is hiányérzetem
Igen, nekem is hiányérzetem maradt a végén. Azt leszámítva nagyon remek. :)