Apám alkotmánya

Augusztus egyik csillag-
fényleső alkonyán
így intett engem halkan
őszülő jóapám:

Hiába állsz a jólét
legmagasabb fokán,
Szent István-szigort őrzöl
szívednek hajlatán,

lelked legmélyén, míg élsz,
tíznél is több parancs
hajt téged, s folyton alkotsz,
maradva víg suhanc,

hegedülsz csalfa nótát
annak, ki bortól ég,
s örömét árnyékolja
egy kis keserűség.

Gyermeked jóra inted,
s mind, aki véled szól,
tarsolyát teletölti
bölcsesség fáiról.

Vetni tanulsz s tanítasz,
arattál s arra vársz,
ki tér be hozzád holnap,
kit cipóval kínálsz.

Maradj szerény örökké!
Jóllehet bántanak,
arcodról jégesőként
peregnek a szavak,

te hagyd faképnél őket,
az győz, aki kitér…
Újult erővel ébredj!
Nap fénye véd, kísér.

Apám így intett akkor.
A szó most élethű
vers-alkotmánnyá érett…
Ünnep a sok betű.

Mosolytalan vígságom
talán mást megriaszt:
folyton kiírni vágyom
magamból a panaszt,

s játszani mindig új dalt
erősebb húrokon
s érezni, nincs ellenség,
csak jó barát, rokon.

Apám csillaga nem fönn,
bennem gyújt fényeket:
törvény, remény, cél nélkül
élni ma sem lehet.

1997.július 10.