A magány keresztje
Beküldte Léna - 2011, november 15 - 22:19
kitárt karokkal én repülni vágytam
de nem szelek jöttek csak kemény fagyok
egy léha fickó szeget ragadott
így maradtam pléh-krisztussá váltan
vállamon Poe örök hollója károg
lábamnál rég elhervadt virágok
állok esőben fagyban hófúvásban
megdermedt ujjam nem érint csillagot
és nem érzek kínt csalódást haragot
de nem is hiszek már a feltámadásban
mint ahogy te sem várod a csodákat
csak nézel csak bámulsz és tátod a szádat
míg állok élek örökös magányban
keresztre feszítve
Hozzászólások
lnpeters
2011, november 15 - 22:29
Permalink
Ez gyönyörű vers, Léna, de -
Ez gyönyörű vers, Léna, de - központozás, a kutyafáját!
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Léna
2011, november 15 - 22:42
Permalink
:) épp ezért tettem ezt
:)
épp ezért tettem ezt fel:)
De komolyan, szerintem a központozás hiánya, vagy 'eredeti' használata, lehet a vers előnye is.
Ebben a versben, ebben az időltenségbe merevedett hangulatba, hova jár a pont? És hol kezdődik egy új mondat, egy új érzés?
lnpeters
2011, november 15 - 22:56
Permalink
Találd meg. Ahogy a vesszők
Találd meg. Ahogy a vesszők helyét is. Ez a Te feladatod, mert ez a Te versed. A VERS az érzelmekben és erkölcsökben lakozó emberi lényeg kifejezése. Azért írjuk le, hogy mások lelkében is visszhangot verhessen.
Ne nehezítsük központozási játszadozással.
Így csak szépséges torzó.
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Toma
2011, november 16 - 20:59
Permalink
valahol megállsz levegőt
valahol megállsz levegőt venni, hangsúlyozol... Ebben a versben semmi kétértelműség sincs ami indokolja azt, hogy ne segits annak, aki fel szeretné olvasni a verset, mondjuk egy felolvasóesten. Ha kezébe adod ezt a papirt akkor honnan tudja, hogy hol kell megállnia mondjuk levegőt venni, vagy hangsúlyozni?