A jóságnak nincs határa

Virágszőnyeg lábam alatt,
cipőm, zoknim, szanaszét,
éppen nyújtózkodott a Nap,
csalogatott tarka rét.

Szaladtam a tisztáson én,
pillangókat kergettem,
pipacsszirmok hűs rejtekén,
kis csigára ráleltem.

Könnye hullott, mint a zápor,
félelmében vacogott,
mamájától maradt távol,
s bánatában zokogott.

Merre menjen, hol keresse?
Óriási a mező,
gyorsabban száll le az este,
mint keresni indul ő.

Megsajnáltam, vigasztaltam,
együtt majd megtaláljuk,
csiklandozta fűszál talpam,
a világot bejártuk.

Csillagoknak lestük titkát,
loptunk ízes harmatot.
Elköszönt a Nap is: Viszlát!
Hold kiáltott: Jó napot!

Parányi házra fényt szitált,
csigamama ott lakott,
hazavittem neki fiát,
elűztem a bánatot.

A jóságnak nincs határa,
mint erdőnek, mezőnek,
megtanultam ezt jól mára,
és jövőre legfőleg.