A fogadalom

– Ádám, te a fáról megetted az almát!
Tiltottam, óvtalak, de mégis megtetted…
Elorozni vágytad a tudás hatalmát,
most előlem bujkálsz, bűnödet takarnád –,
légy hát magad ura vállalva e tetted!

Meghőkölt az ember. Szabad volt azelőtt,
mint az erdőn a vad, boldog és gondtalan.
Most úgy konstatálja, feje lágya benőtt
– az adhat ezután az élethez erőt –,
de levében fő már, mert ezer gondja van.

Az éj vihart hozott, tűzkígyót, rémeket.
A Hit visszautat keresett alkuban:
– Templomot ácsolok, úgy éljek, én Neked,
ahol mécsest gyújtok, bűnbánó fényeket,
csak óvd meg életem; imámat halld, Uram!

Virradatra végre kitisztult az égbolt,
hét színű szivárvány ívével ékített,
kisütött a nap is, mint kegyelem-fényfolt.    
A nagy ijedségtől Ádám ajka kék volt,
de szent oltár helyett rejteket épített.

2015. ápr. 7.