5 hónapos számvetés

(Persze azoknak, akik szívesen olvasnak - akik nem, azok ne tegyenek megjegyzést, hanem kerüljenek).

Gócpont a mérlegen

A gócpont öt hónapja van a piacon, és most egy öthónapos mérleget vonok az első könyvem fogadtatásáról.

Azzal kezdeném, hogy életem első (megjelent) regénye beváltotta hozzá fűzött reményeket. Ez nem anyagiakban mérhető, hanem egy másik, ennél sokkal értékesebb formában: olvasói levelekben és visszajelzésekben. Ennek ellenére engem, mint már húsz éve alkotó művészt nem a közönség mozgat, hanem valami sokkal mélyebb, még számomra is rejtett motiváció. Valami, ami belül pörgeti a kerekeket, ami ecsetet, ceruzát rak a kezembe, ami arra kényszerít, hogy a történeteimet leírjam. Valami nemtudommi...

Ez a nemtudommi (még sok évig fogom kutatni, hogy mi ez – és az egyik elkövetkező regényem, ami már alapjaiban áll – és az előzetes visszhangok alapján nagy érdeklődésre tart majd számot) a Gócpontot egy olyan kísérletté tette, ami nem várt eredményeket hozott.

A Gócpont tehát alapvetően egy felvállalt irodalmi kísérlet. Nem volt egyszerű bevállalni, nagyon de nagyon sok erő és bátorság kellett hozzá, hogy útjára indítsam. A kísérlet totális kudarccal is járhatott volna, de hála Istennek, nem lett az.

A kísérlet tárgya egy olyan szerkesztési, történetvezetési eljárás volt, ami két külön részre bont egy könyvet. A két külön rész akár két külön könyv is lehetne – olvasói visszajelzésekből tudom, hogy a két különböző rész különbözőképpen fogott meg embereket. Sőt, vannak olyanok, akiket az egyik rész eltávolított, majd mikor a második részhez értek, csak néztek, hogy most mi történik. Mi az az erős vonzalom, ami húzza őket a könyvbe?

Ennek megértéséhez ismernünk kell az írói szándékot. Induljunk ki abból az alaptézisből, hogy az írói szándék nem mindig kiismerhető. Sőt induljunk ki abból, hogy néha nincs különösebb írói szándék, a történetmesélés halad a maga útján, zökkenőmentesen. De néha van egy rejtett vonal, valami más, ami talán több, mint az egyszerű történetmesélés.

A Gócpont két része ezen írói/szerkesztési szándék szerint teljesen különbözik egymástól. Ez látható is a fejezetkezdő grafikákon. Az első részben az agy alakul ki az utolsó fejezetre, a második részre pedig a szív. Ennek a két szervnek nagyon fontos része van a történetben. Ezek nem a könyvben szereplő karakterek agyát és a szívét jelképezik, hanem azokat a szerveket, amelyeket az olvasóknak erőteljesen használniuk kell a könyv olvasásakor. Így az első rész egy tévésorozat eseménydússágával vetekszik (szintén írói szándék szerint) a második pedig lelassít, és kezd a szívünkbe hatolni. Gyakran sajog is az olvasók szíve, nem vitás.

Ezt az elkülönülést az olvasók 95% észrevette és érzékelte – így úgy értékelhetem, hogy az irodalmi kísérlet ezen része teljes sikerrel végződött. A megmaradó 5% sem volt rossz véleménnyel, ők azt mondták, nekik így alkotott teljes egységet a könyv. Rész – egész furcsa viszonyával állunk itt szemben. Magam részéről a könyvet mindig dinamikájában látom, vannak benne gyorsítások és lassítások, és ez adja az izgalmat, az élményt.

Az irodalmi kísérlet második része a könyv szereplőire vonatkozott. Sok olvasó és kritikus jegyezte meg a szereplők „kidolgozatlanságát”. A kísérlet célja az volt: tudja-e a cselekmény, és pusztán csak a cselekmény ábrázolni, jellemezni a főszereplőket? Mekkora szabadságot adhatunk az olvasónak? Az olvasókban kialakuló kép fog-e magában hordozni valamiféle egységet, lesz-e valamiféle egységes külső kép?

A két főszereplő (Noah és Max) külsejéről szinte semmit sem tudunk (talán annyit, hogy Max jobb képű, mint az öccse). Működhet-e ez egy regényben? Milyennek fogják elképzelni az olvasók?

A válaszok Noah szerepére 98%-os egyezést mutattak. Először csak valamiféle véletlenre gyanakodtam (mikor feleségem közölte velem, hogy Noha szerepére ugyanazt az amerikai színészt képzelte el, mint aminek én megírtam). A második és harmadik egyezés után már csak mosolyogtam, a sokadik után – ami nem olyan régen következett be, és itt a facebookon is közzé lett téve – már csak nevettem. Működik. Hihetetlen, de működik.

Alex szerepére már csak 80%-os volt az egyezés, de még ez is jóval magasabb, minthogy véletlen legyen. Ez is működik. A kísérlet sikerült.

Persze sokan mondhatják, hogy az olvasókkal nem illik kísérletezni, az olvasók szép leírásokat és teljes képet akarnak - pedig nem igy van. A karakterek kidolgozásába belekötni ma divat, főleg az önmagukat internetes ítészeknek kikiáltott emberek körében. Az olvasók izgalmat akarnak, feszültséget, katarzist: és egy kis szabadságot is.

Lehet máshogy is, a Gócpont bebizonyította. Lehet szabadságot hagyni az olvasónak, lehet játszani velük.

Köszönöm mindenkinek, aki eddig részt vett ebben az irodalmi kísérletben, és csak bátorítani tudok mindenkit: hajrá, ugorjon bele! Nézze meg, hogyan hat rá ez a szavakból, eseményekből, érzésekből és körültekintően felépített, mély ismeretanyag által megalapozott irodalmi kísérlet.

Éljen a Gócpont!

Hozzászólások

M. Karácsonyi Bea képe

Szóval akkor újra, a lényeg, hogy sikerült a kísérlet.

Így van, köszönöm Sea!


Nagygyörgy Erzsébet képe

Kedves Toma!

Izgalmas lehetett ezt látni, csodállak a könyvedért, biztosan imádnám én is, ha az anyagi helyzet engedné meg is venném rögtön.

Szeretettel Dyona

Köszönöm, csodálni azért nem kell, mert csak munka van mögötte. Jó lenne, ha a könyv majdnem 80%-át nem vinnék el a költségek, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne... De majd ez is alakul.

Szeretettel, Toma