Éjfekete

Hiába festettem én tarka színeket,

de mára minden csak éjfekete lett.

Festett ecsetem tengert, azúrkéket,

fölötte elterülő eget égszínkéknek,

távoli hegyeken zöldellő erdőket,

a lebukó naptól bíborban – felhőket,

kék szarkalábakat arany búzakalászt,

árnyas ligetekben mahagónit, ébent,

megfestettem egykor magamnak az édent.

Tarka napraforgók örültek a napnak,

hódoltak az éppen akkori divatnak.

Barna szántóföldet, magot váró ágynak,

gránit hegycsúcsokat hódító világnak,

belőlük kifolyó tüzes lávafolyót,

hegyek közt kanyargó csobogó patakot,

festettem habfehér téli rónaságot,

rőt szarvascsordát, amint épp átvágott,

szépia színében pompázó partokat,

ijedt kisnyulat, ki hős volt, vagy áldozat.

De sós könnyem áztatta a tarka virágot,

hiába festettem szép színes világot.

Mostam én tisztára ecsetem – hiába -,

éjfekete tus folyt a megfestett világra.

Tengerbe zuhant az ég azúrkékje,

savas eső folyt a kiszáradt földre,

s vörössé vált folyók mosták a mezőket,

végül egy szín maradt – s megszakadt az élet.