Apám

Apámnak nem volt semmije,
magára mégis büszke volt,
ereje volt a vashite,
felemelt fővel trógerolt.
Csakhogy legyen mit ennie
– s otthona, fészke, asszonya –,
pokolra kellett mennie,
nem adta volna fel soha.

Apámnak nem volt anyja se,
apja sem, szegény árva volt,
nem jutott néha alma se,
csak bánat volt, mi ráhajolt.
Fejét a csendre rakta le,
senki sem mondott szép mesét,
haját a Hold takarta be,
így élte fojtott életét.

Apámnak oly szép hangja volt,
arcán vöröslő pír fakadt,
zenélt a szívünk, míg dalolt,
nyakán az ér csak úgy dagadt,
varázsa szinte átkarolt,
nem volt olyankor szebb mese,
Anyámnak mindig udvarolt:
"szíve legszentebb kedvese".

Apámnak az volt csak öröm,
ha nekünk bőven adhatott
– szeretet, féltés, csóközön –,
amiből néki nem jutott.
Húsába váj most tíz köröm
– tudja nem marad árva már –,
fájdalmát hittel széttöröm,
míg rá egy angyal várva vár.